At the closing event of the Budapest Fragments project the first prize went to Zsombor Hajdara. His ironic short story is about the tenants of an olda block of flats, so characteristic of Budapest.
Nagy számok törvénye
Háromszáz-tizenhétszer huszonhárom… - számolok, amikor elkezdődik a szokásos délutáni zenebona.
- „Semmi kétség! Hét mérföldnyire sodort a vihar a biztos kikötőtől.” – Ez a Bolygó Hollandi. Wagnertől. Már kívülről tudom, mert Kovácsék minden nap operát hallgatnak a rádióban.
Próbálok koncentrálni. Háromszáz-huszonháromszor tizenhét. Nem! – szétmegy a fejem és Daland csak üvölt tovább:
- „Oly hosszú út után, ily közel a célhoz: ez a csapás még hátra volt!”
- Én is közel vagyok már a célhoz, de ezt a csapást már nem bírom! Ennyi! – kiáltok fel egyedül a lakásban. Felpattanok, és minden papírt ott hagyva elindulok kifelé. Még a papucsomat sem veszem át, mielőtt kilépnék a ház belső folyosójára.
A negyedik emelet egy belvárosi házban nem valami csábító: omladozó fal, kissé dohos, belsőfolyosós tér, de a külvilághoz képest legalább mindig csendes. Csendes lenne, ha Kovácsék nem laknának velünk.
Kilépek a folyosóra, és elmegyek a vasszekrény mellett, amelyben a régi főkönyveket tartom. A pepitakövön folyton megcsúszom, de végül is elvergődöm a hatszáz-hatvanhatos számig.
Bekopogok, de nem jön válasz. Megpróbálom még egyszer, most egy kicsit hangosabban. Mozgolódás hallatszik bentről, és pár pillanat múlva nyílik az ajtó.
- Áh, Zoli, te vagy az! – Kovácsné egyik kezében babkonzervvel, derekán konyharuhával jelenik meg a résben. – Mit tehetek érted?
- Csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem tetszene lehalkítani egy kicsit a rádiót? – kérdezem tisztelettudóan. Nem tudom, honnan veszi, hogy Zolinak nevezhet, mintha az unokája lennék, de ezt már megszoktam.
- Jaj, talán ennyire áthallatszik? – kérdez vissza Kovácsné elkerülve a válaszadást.
- Nos, mivel nyitva van a konyhaablak, igen – valószínűleg még az utca másik oldalán is hallják – teszem hozzá magamban.
- Azt nem csukhatom be, mert teljesen bemelegszik a lakás! – Kovácsné úgy mondja, mintha a saját nevemet próbálná elmagyarázni nekem.
- De ha úgyis ott van a konyhában, akkor biztos hallja a rádiót kicsit halkabban is, nem? – kezdem lassan elveszíteni a türelmemet az idős konyhatündérrel szemben.
- Sajnos nem, a férjem átrakatta velem a nappaliba, mert nem fért el az új kenyértartó, amit a piacon vett előző vasárnap.
- Hát hallgasson akkor rádiót, amikor a nappaliban van! – szakad el a cérnám, és már-már tikkelő szemekkel emelem magasba a karomat.
- Vigyázz a szádra, fiatalember! – komolyodik el Kovácsné.
- Kérem, én nem akarok rosszban lenni önökkel, de az egész épület operát hallgat délutánonként! – folytatom. – Na, jó. Mit kér azért cserébe, hogy legalább a hét négy napján megfossza magát az opera örömeitől? Levigyem a szemetet? Vásároljak be? – adom fel a harcot.
- Ha már így felajánlja, beszélhetne a felettünk lakó lánnyal, ha jól tudom Zita a neve – tetteti tudatlanságát a pletykás öregasszony. – Minden szombaton virradatig bulizik, nem is hallom tőle a rádiót – teszi hozzá bizalmasan, - és folyton rosszarcú fiatal embereket hoz fel magához.
- Rendben, intézkedem! – harapok rá a könnyűnek tűnő feladatra. – Akkor megegyeztünk? – nyújtom a kezem.
- Persze – mosolyog rám hiányos fogsorával Kovács néni, és kezet rázunk.
Felmegyek a lépcsőn az ötödikre, és emlékezetből betippelem a megfelelő lakást. Itt már csengő is van. Micsoda fiatalosság! – gondolom. Megnyomom és várok.
- Igen, tessék – jelenik meg a résben egy vörös, huszonéves fej.
- Zita, igaz?
- Igen – nyílik ki jobban az ajtó.
- Zoltán vagyok. A negyediken lakom. Ön alatt pedig egy öreg házaspár él, és arra szeretnék megkérni, hogy ha lehet, kicsit esetleg enyhíthetne a hetente jelentkező szombat esti lázon. Éppen csak egy kicsit – próbálom szépíteni a kérést.
- Semmi közük ahhoz, hogy mit csinálok szombat esténként! – háborodik fel a hölgy, aki akár a lányom is lehetne. – Örülök, hogy egyáltalán hazaérek estére.
- Gondoljon szegények idegeire – és az enyéimre is, – ők már nem bírják az éjszakai virrasztást, korán szeretnének lepihenni!
- Ezt sajnálattal hallom. Ha viszont csak ennyit akart, akkor… - kezdi becsukni az ajtót.
- Én nem segíthetek ezen valahogy? Tudja, jóban vagyok a gondnokkal – teszem a lábam a résbe.
- Kit érdekel az az iszákos vén fazon? – néz rám a kiscsaj, mintha éppen most vallottam volna be neki, hogy drogozom. – Ismeri-e Nagy urat? Tudja, azt a köpcös pasit.
- Látásból.
- Nagyon jó. Akkor szóljon neki, hogy tanuljon meg parkolni, ha már egy akkora benga autót vett magának. Sose tudok az utcában megállni, mert ő három helyre pakolja be a verdáját. Ha lesz parkolóhely, éjfélkor bezár nálam is a bazár.
- Pompás! – fagy az arcomra a mosoly. – Máris megkérdezem.
Nagy úr a leggazdagabb lakó a házban, menedzser valamelyik nagy nevű cégnél. Csak azért lakik itt már egy hónapja, mert a feleségével válnak. Nem is értem, miért… . A negyediken lakik ő is. Éppen a lépcsőn találkozunk. Biztos megbeszélésre megy.
- Jó napot kívánok! – kezdem mézes-mázasan.
- Jó napot! – robog el mellettem.
- Kérem, lenne egy perce? – állok elé.
- Nem igazán, de mondja, ha ilyen fontos. Zoltán a könyvelő, igaz? – szinte megvetéssel beszél a valódi munkával járó foglalkozásokról.
- Csak arra szeretném megkérni, hogy ha lehet, figyelmesebben parkoljon az utcában.
- Nincs is kocsija – mondja, és az órájára néz, aminek az ára valószínűleg felér egy kocsiéval. – Ráadásul, amint azt láthatja is, mindig sietek, szóval nincs időm pontosan tíz centire megállni a járdától, ahogy azt a KRESZ megkívánja.
- Persze, megértem – bólogatok. Legszívesebben behúznék egyet ennek az egoistának. – Azért megpróbálja, ugye?
- Nem merem, mert azok a kis pondrók folyton összemaszatolják, vagy megkarcolják a kocsikat az utcában.
- Milyen kölykök? – fordítom le magamnak a közlést.
- Hát az emelet másik felén lakó nő két ivadéka – mutat maga mögé a szolibarna üzletember. – Értem én, hogy egyedül nevelni két gyereket nem nagy móka, de azért ennyi tiszteletet beléjük verhetett volna.
- Ha beszélek vele, beáll rendesen? – most már tök mindegy, csak legyen vége ennek a hűhónak.
- Nem mintha feladatom lenne, hogy mindenki ügyes-bajos dolgával foglalkozzak. Persze a közösségért mindent. Majd meglátom mit tehetek. – Nagy úr már el is futott mellettem és a lépcsőforduló elnyeli léptei hangját.
Átmegyek Jutkához. Szegény egyedülálló anya mióta a férje meghalt. Szívroham.
Bekopogok, szinte azonnal nyílik is az ajtó. Egy hétéves forma gyerek áll ott, kezében Lego-űrhajó.
- Szia, anyukád itthon van? – hajolok le hozzá.
- Andris, mondtam, hogy nem nyithatod ki az ajtót, csak ha én is ott vagyok – érkezik Jutka, karjában egy kislánnyal. – Jó napot Zoltán. Miben segíthetek?
- Kicsit feszélyezve érzem magam, hogy nekem kell erről önnel beszélnem, de a gyermekei kicsit szeleburdiak – próbálok finoman fogalmazni, nehogy már az elején elrontsam.
- Talán tönkre tettek valamit? – kérdezi.
- Nem, dehogy – nyugtatom. – Csak egyesek a házból arra panaszkodtak, hogy összekarcolják a kocsikat, amikor kint játszanak az utcán.
- Nem hinném, hogy tisztában van azzal, hogy milyen problémás két gyerekkel, két iskolatáskával és nagy bevásárló szatyrokkal közlekedni.
- Bizonyára nem… .
- Nos, akkor már értem, hogy miért rakta ki a folyosóra a komplett páncélszéfjét.
- Tessék?! – kerekedik ki a szemem.
- Az egész folyosót elfoglalja, alig lehet közlekedni miatta. Mindemellett ronda és attól félek, lassan szétesik. Egyáltalán mit tart benne? – záporoznak a kifogások Jutka szájából.
- A munkámat, amiből megélek! – emelem fel a hangomat, teljesen megdöbbenve az ellentámadástól. – Megérti, hogy nem akarok iratkupacok között élni? További szép napot!
Sarkon fordulok, és elmegyek. Micsoda perszóna! Mégis, mit képzel! Nem is tud semmit a mindennapjaimról; hogy milyen kevés a hely, és mennyi papír halmozódik fel.
Visszamegyek a lakásomba. Újra leülök dolgozni. Ezek az emberek semmire sem jók, nem is figyelnek másokra.
Persze Daland még nem fogyott ki a szuszból:
- „Úgy tetszik, épp oly lusták, mint mi” – áriázza az egész háznak.
Hát, így tuti megőrülök. Na, mindegy, hol is tartottam… ja, igen: háromszáz-tizenhétszer huszonhárom…