the following text was written by one of the participating children, Dorka:

Dorka: A térkép

Nyugtalanul nézek az elhagyatott város romjaira. Hideget, sötétséget áraszt a sok leégett ház. Amint a macskaköves útra lépek szakadt újságpapírokat fúj felém a szél. Előveszem a hátizsákomból a térképet. A közepén egy nagy piros X virít. Elvileg itt vagyok én.

Még otthon rákerestem erre helyre: szép, piros tetős házak, sok falusi ember. De akkor mi történt?

Valószínűleg én bénáztam el ezt a térképesdit…, sosem értettem az olyan dolgokhoz, mint például a térkép vagy a konzervnyitó. A barátnőm egyszer egy énekórán észrevette, hogy fordítva tartom a kottát… Aha, szóval azért volt ilyen kiénekelhetetlenül magasan. De olyan is volt, hogy paradicsomlé helyett eperlekvárból akartam paradicsomlevest csinálni.

Hát igen, biztos nem ez az a hely. Leültem egy épen maradt padra és nekiálltam kibogarászni miért nem jó helyen vagyok. De a betűk összefolytak a szemem előtt...

On 12 October we experimented with the "3 given words and a postcard"-technique to write a meaningful poem.

The following text was written by one of the participating children, Ádám:

Bál

Belépek a terembe. A hideg levegő torkomba markol, ahogy letüdőzöm. Arcok. Mindenütt merre szem ellát. Villanások színes kavalkádja. Konfetti tekereg fölöttünk, mint egy kígyó, aki várja, hogy lecsapjon. Itt-ott megcsillan a por levegőben. A fény pattog az álarcos, táncot járó emberek között. Hamisan pislákol. Aztán egy erős csóvával megvakít. Megvakít, de csak annyira, hogy a törött tükörben ne lássam, hogy rajtam is álarc van. Szilánkos képpé áll össze az alkoholtó boldogult emberek nevetése. Maszkra festett vigyor...

Egy életet táncolni át. Eddig nem értettem, hogyan lehetséges. Táncolni... táncolni… úgy, hogy nem tudod, mi rejlik a maszk mögött... Ez a leghazugabb bál a világon...

Tarka szoknyák fel-fellibbennek, de az alattuk lévő szürke harisnyát, csak pillanatokig lehet látni. Tiltott terület a szemnek. Tiltott minden, amit a ruha elfed. Gazdag s szegény mind itt mulat. A kihívó hölgy a lépcsőnél azt vizsgálja, hogy ki, melyik. Pénz sóvár szeme kapzsin tekint körbe. Méricskél, vizsgál mindenkit. Fölöttem sem siklik át a szeme. Rám néz... de egy vagyok a sok közül.

Az ajtón bezáródik mögöttem. Az utánam következők csalódott fejjel ballagnak. Ők sosem juthatnak be ide. A tiszteletes az ablaknál a tűzijátékot. Közben gyengén forgatja az aranykeresztet a kezében. Nem érti az égi csodát, csak bámulja... de hiába ő az egyetlen, aki észrevette, az maszktól ő sem látja rendesen. Még csak most léptem be, de már mennék, menekülnék innen! De az ajtó már zárva van... Tovább pásztázom a termet keresve a kiutat. Talán valahol ott van... ott... a terem túlvégében... csak az álarctól senki sem látja…

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

Thursday, April 25, 2019 from 10:00 am till 1:00 pm

literary workshop and round-table discussion in Három Holló / Drei Raben (Budapest, Piarista köz 1.)

EUROPEAN WRITERS’ WORKSHOP

with the European Literary Award winning Ina Vultchanova (Bulgaria) and Osvalds Zebris (Latvia)

with European First Novelists from Austria, Belgium, Bulgaria, Cyprus, Croatia, Czech Republic, Denmark, Finland, France, Germany, Hungary, Ireland, Italy, the Netherlands, Norway, Poland, Portugal, Romania, Slovakia, Slovenia, Switzerland, Turkey

and presentations by Helena Bijnens (Belgium) and Benedek Totth (Hungary)

additional workshop for secondary school students

organized by Szépírók Társasága in cooperation with EUNIC Hungary and the International Book Festival Budapest in the framework of the Creative Europe project SILO.

Photo by Gabriella Csoszó.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Noah Struys.

Kholoud Charaf is a poet, an art critic and a social activist in search of better opportunities for women and children who survived the war. She is now the new resident of the City of Krakow as part of the ICORN programme. Kholoud Charaf comes from Al Mjemr in the south of Syria. As a poet, Charaf has published one volume entitled The Remains of the Butterfly, published by Takween Publishing House in 2016. Th originality of literary images and metaphors and the author’s ability to transform the difficult events of war into beautiful, imaginary worlds generated from memories has been well received by critics.

Currently, Kholoud Charaf is working on her second collection of poetry, which will be titled As If I was Born to Escape the War, and a book documenting the atrocities of war in southern Syria. As an art critic, Charaf wrote many reviews of contemporary art exhibitions by Syrian and Arab artists.

There's a beginning and an end. It's obvious that he's in pain, so much that he can't sit in an ordinary chair, but has to use the couch while he waits for the news. He's lying on one side, hopeful, trying to catch our gazes to see if he can read whether we know what the news will. I've a hard time keeping eye contact, the red familiar logo keeps catching my eye. Finally, it's our turn and the doctor drones on and on. We nod and are afraid to ask too many questions. If things become too clear, we might lose hope, and then it's over. It has a name that we can't pronounce. We say goodbye to the doctor and the pale green walls. He sits down on the couch again and looks at us hopefully. Above his head I recognise the doctor's verdict 'myelomatose' and the red logo on the poster.

He looks relieved and leans against the wall.

'Well, at least it wasn't cancer.'

"He's hit his head." The white-coated doctor with a foreign-sounding name looks at us emphatically and assures us that they will do everything they can. We cling on to hope. So accustomed to the fear, then the hope and joy when yet another crisis is averted. We listen anxiously at every step approaching outside the door, and we breathe a sigh of relief when the hectic steps continue down the corridor without bringing us bad news. New steps stop at the door, and it opens. He's decided. The doctor who said he'd do everything he could has gone home. We sit quietly without talking to each other and are only interrupted by the nurse who adjusts the morphine. This is the end.

Staren naar de toekomst. Bang, spannend, toch nieuwsgierig. Onschuld.

Slideshow with pictures of all the texts and poems created during this unconventional and inspiring day. The day was filled with creative writing workshops that went beyond normality: we painted with words, played wordgames, created poems thanks to our smartphone and read stories next to a virtual bonfire!

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

The following text was written by one of the participating adults, Flóra:

Szerelmes vers a tudatalattihoz

üveggel és hamuval borítva megbotlottam az időben

mert az idő a legkegyetlenebb

egy bakelitízű tökéletlenségen rágódva bekúszom az irodai post-itek alá

és figyelem az elsuhanó lépteket,

ahogy egy cápa árnyéka vetül az aqvuáriumra

műanyag delfin zselégyertyában; az ilyeneket eleve földönkívüli szuvenírnek gyártják

mert nem akarok egyedül maradni a Merkúron

és a tekinteted egy üres hotel hajnali háromkor,a sivatag közepén;

minden lámpa ég

üres, funkció nélküli. mint a reinkarnáció nélküli halál

nézz fel. már halott csillagok fényét látod

a lovasok újra úton vannak, hogy jöjj és láss

én az államközi autópályán száguldok; félúton a semmi felé

hajnali háromkor

és keresek valakit, akire illik a leírásod

de nem hiszem, hogy léteznek,

de nem hiszem, hogy létezel

nem hiszem, hogy létezek

The following text was written by one of the participating children, Gergő:

Apa

Sziasztok, Gyuri vagyok, most lettem 43 éves. Szeretem a munkámat, de rengeteget kell dolgoznom. Ez a sok munka nagyon rosszat tesz az idegeimnek. Gyorsabban leszek ideges, és mindig fáradt vagyok.

Amikor hazaérek, odajönnek köszönni a gyerekek. Ahogy szétnézek, látom, hogy mindenhol szétdobálva minden. Hirtelen úgy érzem, elhagyom a testem, de hamar visszatérek bele, ugyanis meghallom a kiabálást fentről.

- Hányszor mondjam még, hogy ne legyen a földön semmi!

Ekkor tudomásul veszem, hogy otthon vagyok, és még mielőtt kérések tömege hullana rám, befutok a WC-re. Bezárom az ajtót, és próbálok túlélni.

Amikor úgy érzem, hogy alábbhagyott a dúlás, kimerészkedek, és minden bútor mögé bebújva elkommandózok a szobámig. Halkan felfutok az emeletre a fürdőszobába, és bezárom az ajtót, amikor készen vagyok, és nem figyel senki, kisurranok és bezárkózok a hálószobába, megvárom, amíg lefekszenek a gyerekek.

Mikor elaludtak, lemegyek és bekapcsolom a TV-t hogy pihenhessek egy kicsit.

Este 10 körül hullafáradtan dőlök az ágyba, és egyből elalszom.

Így telik minden napom.

https://www.cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2134-madalena-encerra-comemoracoes-do-dia-mundial-do-livro-com-poetisa-filipa-duarte

 still remember her – the young woman, the girl. She was 20 years old – or thereabouts. She made an impression on me – and I on her. I was her contact nurse during her radiation therapy. But sometimes I was also her friend and her mother. I still remember the day she took me aside in the dressing room to ask for advice about her future life. She confided her anxieties, hopes and dreams. I also remember that she was absolutely crazy about Thomas Helmig. He had just released a new CD and she played it on repeat every day. It became a habit for us to remember the exact place we had come to in a song and then find it again the next day. She was neither the first nor the last young person I have been in contact with. But the only other young girl who made just as big an impression on me, I only met once. She’d been sent over to us for a single treatment – a fraction. She sat there in the room with her parents in the new clothes that they’d just been out to buy. And that she was going to go and return afterwards . She didn’t want them anyway. She sat there shuddering slightly in the chair – huddled together and with her head bent low. She clearly didn’t want to be there. I told her, as I’m supposed to, about what was going to happen – but it was only her parents who spoke to me. And then it happened – I asked the completely wrong question. I said "How are you?" – the answer fell promptly and with all the disdain of youth: “How do you think I feel?" It was my worst moment – but also my best – one of those moments when the answer, the continuation of the conversation, came promptly and without thinking. "I don't think that you're feeling very well – I don't think you want to be here," I said, and continued: "But I’m asking you because I need to find out how I can help you with what you have to go through here with me." Somehow what I said – the fact that I was able to react to her dissatisfaction with the whole situation – say the right thing – without having to think about it first - made her open up to me. I don’t think that she remembers me for anything in particular - in this regard, the two girls I remember are very different. For one of them I was something special – for the other I was just one of those irritating nurses. But with regard to the girl who was annoyed with me, I still got something positive out of it. Something that has affected how I approach other young people.

Perhaps this is more important than all the other things we learn during our training and other courses. Not courses and everything else aren’t important. But what we learn from our patients – from meeting them and listening to them. That we listen and don’t forget to pay attention to them, perhaps that’s the most important tool for developing our nursing and care – our way of being with and helping them.

As I write this, I also think about all of my mistakes – all the times (granted, one single episode in particular) where I’ve said or done something that was just totally wrong or silly in that specific situation. But you learn from these situations, too.

The following text was written by one of the participating adults, Vicus:

Világok harca

A sámán ütemes ringatózásba kezdett.

Mormogása eleinte csak zümmögésként osont a viskók között, majd ahogy erősödött, ahogy egyre hangosabb és indulatosabb lett, úgy váltott fojtó ölelésbe a hangok vihara, mely rémülettel és bizonytalansággal töltötte fel a falu éjszakai álmatlanságát.

Senki sem aludt.

Mind tudták, hogy most dől el a világuk sorsa.

A lány négykézláb állt a keményre döngölt földpadlón és egy teknőt súrolt az ütemes morajlás ritmusára egyre erőteljesebb és keményebb mozdulatokkal.

Kívánta, akarta, vágyta, hogy a sámán üvöltése felhangozzon, és szétrepessze a békéért nyavalygók dobhártyáját. Kora reggel határozta el, hogy a sámánnal együtt fordul majd az istenekhez akkor, amikor megérkezik a tenger felől a sós szél, és visszafújja a napot a hegyek közé, oda, ahol „Azok” lapulnak.

Azok.

Akiktől félni kell.

És ő már nem akart félni.

A fiú a hamvadó tűz mellett feküdt és hallgatott. A zúgó szél, és a hegyek között ide-oda csapódó morgás nem engedte aludni.

A többiek azt mondták, hogy a falu félbolond varázslója kiáltozik odalent, de hadd kiáltozzon, majd abbahagyja.

Felült.

A nagysátorból indulatos kiáltás hallatszott.

Most dől el a holnapuk.

Talán az életük.

És a többiek mind alszanak.

Felállt, és óvatosan kimászott a sziklaperemre, ahonnan látni lehetett a fák rejtekében élő törzs kunyhóinak sziluettjeit. És azt az egyetlen pislákoló fénypontot, ami valahol a házak között megbújva jelzett az égieknek. Talán segítségért fohászkodott.

A dörmögés itt még erősebben érződött. Már nem a fülével érzékelte, hanem a testével, ahogy együtt dübörgött minden porcikája a sziklák visszaverte ritmussal.

Lassan felállt, lehunyta a szemét, és szinte öntudatlanul tárta szét a karjait, hogy minél erőteljesebben járhassa át az erő, ami békét akart.

Fenyegetőn, de erőt adón dübörögte agyában a vágyat, hogy nem harcolhatnak.

A lány kinyitotta szemét, miközben mozdulatai nem lassultak. Akkor sem tudott megállni, amikor a hold fényében meglátta a pirosra festett teknőt. Nem tudta, mikor serkent ki az első vércsepp, nem tudta, mióta súrolta már önnön vérével a hatalmas edényt.

Megdermedt.

Belépett a teknőbe, és végigfeküdt benne. Mellkasára terítette a véres rongyot, majd széttárta karjait, és lehunyta a szemét.

A sámán felállt. Kántálása már hörgésként szakadt ki fáradt torkából, de nem hagyta abba. Egyik kezét kinyújtotta a hegy felé, másikat a viskók felé, majd egy utolsó, a föld legmélyéről induló kiáltással hirtelen magasba rántotta és összecsapta két tenyerét.

A döntés megszületett.

Karácsony volt.

A special prize was given to Zsolt Oláh for his witty essay on the forrunners of social media in the Budapest café culture in the first decades of the 20th century.

Modern társadalmi problémák a századfordulós Magyarországon és napjainkban

 Az elmúlt húsz évben jelentősen megváltozott az információáramlás módja és sebessége az egész világon. A világháló létrejöttével korábban elképzelhetetlen erőforrások kerültek karnyújtásnyi távolságra a mindennapi felhasználóktól, ezzel átalakítva többek között a társadalmi szervezőerők rendszerét is.

Nagyjából tíz, tizenöt évvel ezelőtt pedig megjelentek a közösségi oldalak, melyek alapvetően változtatták meg az emberi kapcsolatok létrejöttének és fenntartásának lehetőségeit.

Közhely, hogy a világhálón néhány kattintással elképesztő mennyiségű információt érhetünk el, rövidebb idő alatt és kevesebb befektetett energiával, mint eddig bármikor.

Ennek közvetlen következménye, hogy az elmúlt években divatos lett mindig "jelen lenni", és trendi, ha az ember minden aktuális közéleti, politikai, tudományos témához hozzá tud szólni, hozzá tudja fűzni ezekhez a saját véleményét.

Ez az első pillantásra új keletű társadalmi jelenség közvetlenül vezet az emberekben kialakuló "információéhséghez", ami tulajdonképpen egy pszichés kényszer, vágyódás az állandó és teljes tájékozottságra a világban zajló aktuális eseményekről.

Ez az attitűd egyébként olyan kellemetlen következményekkel járhat, mint a világhálón eltöltött számtalan sok óra, amely akár más hasznos tevékenységek kárára is válhat, vagy például a híranyagok pihenés nélküli olvasása nyomán azok (túlnyomórészt) negatív jellegéből adódóan kialakuló mentális problémák, mint motiválatlanság, depressziós tünetek stb.

Az egész jelenség rendkívül alaposan kutatott, kiváló szakirodalma létezik világszinten épp úgy, mint magyar nyelven. Ennek oka, hogy a jelenség a látszat ellenére egyáltalán nem új keletű, csak az elmúlt években a technológia fejlődésének köszönhetően egy új szintet ért el.

Ugyanezen aggodalmak már felmerültek a mobiltelefonok elterjedésekor (lásd "jelen lenni"), vagy a televízió és a rádió népszerűvé válásának idején, a korábbinál sokkal gyorsabban terjedő hírekkel kapcsolatban.

Kosztolányi Dezső Esti Kornél című regényének tanúsága szerint pedig már a századforduló Magyarországán is jelen volt ugyanez a társadalmi szintű jelenség.

Ahogy ötödik fejezetben Kosztolányi leírja, a kávéházban a vendégek valósággal csüngtek a telefonokon, olyannyira, hogy fél óráig tartott egy szabad vonalat találni, ha telefonálni kívánt az ember.

Kanicky (Esti barátja) a fejezetben előbb hevesen telefonál, majd percek elteltével máris levelet küld annak, akivel az imént beszélt. Még a telefonfülkéig sem hajlandó egyedül elsétálni, szünet nélkül igényli barátai társaságát.

A kávéház közönségét az író úgy jellemzi, mint ahol mindenki ismer mindenkit. Azonban ezek csak roppant felületes ismeretségek.

Esti Kornél "mindennapos ismerősök"-nek titulálja a többi vendéget. Elmesélik egymásnak az életüket, emlékeiket, szerelmi történeteiket, terveiket, aztán, ha jónak látják, be is mutatkoznak, sőt, talán meg is jegyzik egymás nevét.

Esti úgy érzi, rokon mindenkivel és mindennel, ám a valóságban ezek csak pillanatnyi ideig tartó ismeretségek.

A törzsközönség a maguknál idősebb korosztályt kifejezett megvetéssel kezeli, kizárja, hisz azok „negyven, ötven évesek, úgyis meg fognak dögleni”

Ez az attitűd ismerős lehet a modern fogyasztói társadalom reklámjai, filmjei kapcsán, amelyek mintha mind egy csodás, mesebeli helyen játszódnának, ahol “a fiataloké a világ”.

Ezen tendenciák pedig kivétel nélkül párhuzamba állíthatók a modern közösségi oldalak világával, a 21. század információs társadalmával.

A teljesség igénye nélkül néhány jellegzetes közös pont:

-     Permanens igény a külső ingerek iránt:

„Ebben a harsány lármában érezték életük ütemét, azt, hogy mennek valahová..”

Ha nem érik szereplőinket kívülről folyamatosan újabb és újabb, egyre intenzívebb ingerek, az a tétlenség érzetet kelti bennük.

-       A rengeteg külső inger miatt lecsökkenő koncentrációs képesség

„Kanicky pár mondatot írt a krokiból. Megint abbahagyta az írást”

-       Igény az információcserére más emberekkel

(Permanens igény a külső forrásból származó önigazolásra)

Szűnni nem akaró igényük, hogy másoknak megmutathassák kiváló tájékozottságukat.

Ennek a módja pedig a vita, valamint az újabb és újabb kérdések kölcsönös feltevése és azonnali megválaszolása.

„Fölvetették a legfurcsább kérdéseket, mi lenne, ha valami nem úgy volna, amint van? Nem, ők nem voltak megelégedve a teremtéssel.”

„Mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az “örök visszatérés”-en, hogy jogos-e a homoszexualitás, és hogy Anatole France zsidó-e.”

-       A megállás nélküli információhabzsolás miatti időhiány, ami ellehetetleníti a megfontolt és kritikus gondolkodást

„Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.”

„Minden elméletet meghallgatott, s ezeket azonnal magáévá is tette.”

Lényeges szempont az összes felsorolt cselekvés alapvetően könnyű volta, az erőfeszítések mellőzése.

Mintha csak azt mondanánk, “Hiszen pár kattintás az interneten”.

„Megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják, és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.”

-       Az így létrejövő helyzet következményeként kialakul egy káros állapot, amely gyakorlatilag pszichés függést jelent, az információáramlástól való permanens függőséget.

Az egyén éltető elemévé válik az információ fogyasztása, amely eszközből céllá változik, és már kóros méreteket ölt.

Ahogy Kosztolányi írja:

„…tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét, s lázasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta ütőerét, mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét.”

Összegzés:

A fentiek fényében kijelenthető, hogy amennyiben Kosztolányi regényét korhű leírásnak tekintjük, akkor napjaink problémája, a közösségi oldalak irányába kialakuló függés a legkevésbé sem új keletű jelenség.

Mindösszesen csak új formában jelent meg a huszonegyedik század tízes éveiben, azonban mint olyan, már száz éve is ismert volt, és éppen ezért az okai leginkább magában az emberi viselkedésben keresendők.

At the closing event one of the special prizes went to Nóra Rózsa for her sensitive description of the social and cultural versatility of a district.

Újpalota

„1968 és 1977 között felépült Újpalota, a főváros egyik legnagyobb lakótelepe.”- írja a wikipédia. Ennyi különlegességet ír erről a területről az oldal. Pedig szerintem sok érdekesség és kettősség lelhető fel itt.

***

A Vásárcsarnokban sok mindent meg lehet tudni az emberekről. Ha az ember lemegy, nagyon könnyen képet kap az itteniekről. Lényegében csak három különböző emberrel lehet találkozni: az elégedettel, a reménykedővel és a kilátástalannal. Aki már régóta él itt, könnyen meg tudja különböztetni őket, csak egy pillantás a szembejövő arcára és már tudod is. Gondolom, nem meglepő az, hogy az elégedettből van a legkevesebb. Ami viszont engem büszkeséggel tölt el, hogy a reménykedők és a kilátástalanok száma közel azonos. Most ezen meg lehet akadni, hogy én erre mégis miért vagyok büszke? Az miért jó, ha ugyanannyi kilátástalan van, mint amennyi reménykedő? Ez egyszerű, ugyanis amíg a pesszimisták nincsenek többségben, addig minden pesszimistára jut egy optimista, aki meg tudja győzni vagy esetleg segíteni neki. Így büszke tudok maradni a társadalomra és az emberekbe vetett hitem is megmarad. Optimistából könnyebb pesszimistát csinálni mint fordítva, így nem szabad, hogy több borúlátó legyen.

***

Egy szokványos vasárnap délután volt. Együtt ebédeltünk a konyhában, az előétel borsóleves volt, a második pedig rántott hús krumplipürével. A konyhaablakból pedig a következő látkép tárult elénk: szemben - az itt szokásos és a miénkkel megegyező - tízemeletes panel, a villamossínek kettészelik az utcát, parkoló kocsik a szemközti ház és a miénk előtt is. A szemben lévő panel mellett és mögött pedig még több panel. Hirtelen megszólal édesapám:

-       Láttátok?

-       Mit? – kérdeztük szinkronban anyámmal.

A szemközti ház nyolcadik emeletének erkélyéről kiugrott egy nő. Szerencséje volt; sok csontja eltört és belső sérülései lettek, de túlélte, mert a kapu felett lévő műanyagtetőre esett. Fura azt mondani, hogy szerencséje volt, hiszen ő valószínűleg nem így élte meg.

***

A füles a fülemben, jó kis pörgős zenét hallgatok és várom a liftet, amikor bejön a kapun a Kosztáné és megáll mellettem. Szokás szerint tele van aggatva arany ékszerekkel, párducmintás felső van rajta és sok smink. Jó és illedelmes gyerekként köszönök neki, mint az elmúlt 17 évben mindig.  Ő pedig beszélgetést kezdeményez, mint mindig. Végre megérkezik a lift, nyúlok az ajtóért, hogy kinyissam, és akkor látja meg a hennát a kezemen.

-       De szép a kezeden az a tetoválás! Igazi?

-       Köszönöm szépen és nem igazi, ez csak henna, én csináltam.

-       Tényleg? Nagyon ügyes vagy.

-       Köszönöm – mondtam és összességében ennyi is lett volna a beszélgetés, ha nem a Kosztánéval szállok be a liftbe, vagy ha esetleg gyorsabb a lift.

-       Nem tudnál nekem is csinálni? – kérdezte.

-       De persze. Mikor?

-       Ráérsz ma délután? – kérdezte, közben megérkezett a lift az ötödikre.

-       Rá – feleltem. Már kiszálltam a liftből és tartottam az ajtót úgy beszélgettünk.

-       Fent vagy a Facebookon? Mert akkor a Gyuszika megkeres és ír neked, hogy hányra gyere fel hozzánk.

-       Igen, fent – mondtam és közben valaki felettünk elkezdett dörömbölni a liftajtón, mert gondolom sietős dolga volt.

Délután, amikor felmentem hozzájuk, az egyik unoka nyitott ajtót. A házban mindenki tudja, hogy a Koszta házaspár túl fiatal nagyszülőknek, hiszen mindketten csak 50 körül vannak. Azt is mindenki tudja, hogy a lányuk ahányszor eltűnik hónapokra, esetleg több mint egy évre, akkor valahogy mindig terhesen kerül elő. A kisebb gyereküket, Gyuszikát, pedig el kellett vinni egy másik általánosba, mert az előzőben a tesitanár miatt eltört a keze. Ezeket a tényeket Kosztáné szíves örömest megosztja boldog-boldogtalannal. Nekik is nagy lakásuk van, mint nekünk, azzal a különbséggel, hogy minden bútor és elektronikai berendezés a legújabb vagy a legdrágább.  Miután kész voltam a hennával megbeszéltük, hogy megyek másnap is, és akkor csinálok hennát a két kicsinek és nagypapinak is. Elkezdtem összeszedni a cuccaimat.

-       Zsuzsikám, mennyivel tartozom? 2000-3000 Forint? – kérdezte a nő.

-       Semennyivel – feleltem.  

-       Na, hát ne csináld már, hisz olyan szép lett, ebből meg lehetne élni. Akkor azt mondd meg mennyibe került a festék.

-       600 Forint, de tényleg nem kell örömmel csináltam és nem fáradtság – mondtam.

-       Dehogynem, ha valaki dolgozik azt meg kell fizetni. Itt egy ezres, addig nem mész ki, amíg nem fogadod el. Majd szólunk a barátainknak is, tudod, akikkel szoktunk menni ezekre az amerikai autós találkozókra és akkor majd lesz egy csomó megbízásod.

-       Rendben köszönöm, viszlát – és ezzel ki is slisszoltam onnan, Kosztáné meg már Gyuszika barátnőjével kiabált, hogy miért nem kért hennát.  

Igen, ők egy igazi újpalotai cigány család, de a jobbik fajtából, ha lehet ilyen bántón fogalmazni. Hiszen a nagypapinak van munkája és a saját kis okosságaikból élnek úgy ahogy, de ezzel nem ártanak senkinek.

***

Újpalota közösségi központja a felső tagozatosoknak a Fő tér. Itt szokott inni a sok szeretethiányos gyerek, akikre a szüleik egyáltalán nem figyelnek. Igen, 12-14 évesekről beszélgetünk.  Az ebbe a társaságba tartozó fiataloknak többnyire rosszak a szociális körülményei, nem tanulnak jól és a szüleik sem foglalkoznak velük. A kerületi iskolákban pedig vagy foglalkoznak velük, vagy nem. Egy ebbe a társaságba tartozó lánnyal volt nekem és édesanyámnak egy megdöbbentő beszélgetésünk. A családról beszélgettünk.

-       Hát, én nem szoktam anyuval beszélgetni. Az a közös programunk, hogy minden este leülünk csöndben egymás mellé, és megnézzük a Barátok közt-öt. Aztán én is megyek a saját szobámba és megy ő is az övébe – mesélte Beka. Anyuval csak csöndben pislogtunk egymásra, hirtelen egyikünk sem tudott erre mit reagálni. Erre folytatta:

-       Nem baj, ha valami bajom van, azt úgysem vele beszélem meg.

-       Akkor kivel? – kérdezte anyu. 

-       Van egy képzelt világom, amiben minden olyan, mint egy mesebeli erdőben. Van egy főboszorkány, aki nem gonosz. Ellinek hívják. Esküvői ruhában van mindig, hosszú uszállyal és fátyollal, az arca pedig gyönyörű. Vele szoktam megbeszélni vagy a barátommal. Mielőtt hülyének néztek tudom, hogy Elli nem valós, de jobb mint a semmi, ha esetleg Benji nem ér rá vagy nem engedi el a bolond mostohaapja.

Ezek után csak annyit érdemes még tudni Bekáról, hogy ki akart menni külföldre tanulni, és ki is ment. Szinte önerőből, de mindenféleképpen szülői támogatás nélkül. A főtéri társaságból ő pont a szerencsések közé tartozik. A többiek abban az egy évben, amíg ő kint volt, ugyanúgy ültek kint a padokon és ittak leckeírás helyett.

***

A mi házunk mindig is vízválasztó volt. A ház elülső oldala a többi panelre nézett, míg a másik oldala a kertes házakra és egészen Budáig el lehet látni. A hátsó részen a kertes házak mellett ott az ovi és a bölcsi. Az épület előtt egy csomó pad, ahova le lehet ülni a szülőknek, amíg várnak a gyerekekre. Volt két-három év, amikor nyáron éjszakánként a csövesek buliztak azokon a padokon. A csöndes lakótelepen éjszaka a házak között nagyon jól visszahangzik minden. A nagypapámmal egyik este megelégeltük, hogy egyikünk sem tud aludni. Fogtunk pár vízibombát, és kidobtuk az erkélyről a csövesek mellé. A tivornyázókat annyira nem hatotta meg a dolog, mi ketten ellenben nagyon jól szórakoztunk. A következő estéken már versenyt tartottunk, hogy melyikünk tudja hozzájuk a legközelebb dobni. Természetesen arra nem volt esély, hogy eltaláljuk őket, de azért jó buli volt. A hajléktalanokat nem hatották meg a mi vízibombáink, de a máshonnan érkező „kussoljatok” és egyéb trágár kiáltások sem. A harmadik nyár után leszedték az ovi elől a padokat.

***

Ezekben a történetekben az az érdekes számomra, hogy a teljesen eltérő életutak egymás mellett játszódnak. Akikről most szó volt, ugyanabban a 200 méteres körzetben laknak és valószínűleg minden héten elsétálnak egymás mellett legalább egyszer, talán valami miatt még szóba is elegyednek. Szerintem ez a kontraszt nincs meg a város más területein. Ott sokkal jobban elkülönülnek, de itt nem. Ez az érzés nincs meg sehol máshol.

We have developed a methodology that organisers of literature events can use to evaluate their current practices.

During the international ENGAGE! Workshop in Poland, we have reviewed together each other’s current practices in a creative way. Participants critically reviewed and improved each other's literary event with regards to access, contribution and/or co-decision. Our workshop methodology focused on "storytelling" about the own event, by means of building bricks, pens, paint, wood and all other creative tools that can be useful to facilitate a discussion. Participants were asked to first visualise their current practices and then share this in group.

http://cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2005-biblioteca-da-madalena-acolhe-projeto-pedagogico-inter-escolar

My first anxiety came when she was at the neurologist. I don't know where it came from because she wasn’t worried herself.

She had tried everything for her back: chiropractor, physiotherapist, injections at the doctor’s. It helped a little at first, but when I called again... That stupid back.

The doctor wanted her to see the neurologist in Aarhus. He lived out by the coast not far from me, so they came by for coffee afterwards. I had bought food and wine because I thought for sure they would stay for dinner. But everything was already different. She simply didn’t have the energy, she said. I want to go home now. That wasn’t at all like her!

At that time, no one had even thought of the ugly word. That came later. But it was as if my subconscious was already sending me signals. I’d just won a book in a competition at a bookshop. On the internet. I‘d unpacked it that same afternoon, it was on the table.

She’d started reading a lot. We used to discuss the novels we had read since last time. Exchange best titles.

Thorstein Thomsen: Snow on her face, she read the cover aloud, and asked: Is it good?

-       I don't know, I’ve only just opened the parcel.

Then I heard myself saying: Would you like to have it?

Oh, no. You read it first. Then I can borrow it from you.

No. Here, take it. I want you to have it. 

It felt as if it was really important that she accepted the book.

I felt the same way when my younger brother disappeared when I was eight years old. I had a strange feeling that something very, very bad was going to happen. Back then I took to my bed Got under the covers and tried to fall asleep.

This time, the book became something to sort of ward off the evil that I instinctively already knew would come.

When I visited her for the first time at hospital, the book was on her bedside table next to all the flowers and lemonade. In the end, the pain was so bad that she couldn’t even lie in her bed. She screamed. And the ambulance came to pick her up at the same time as the answer came from the scan the neurologist had ordered. Metastases everywhere …. In her bones ... in her back. But it came from her lungs. She smoked like a chimney.

-       Have you read it?

-       No, I haven’t really got around to it.

-       How the hell could I not think about it? Then she said the word. For the first time. Cancer. It didn’t even cross my mind. Hell, I really thought it was my back.

And it really was odd that it hadn’t crossed her mind. She was a senior nurse at the local hospital. An experienced surgery nurse. I clearly remember the first time she assisted in open lung surgery on a patient with smoker’s lungs.

-       Yuck! That’s disgusting. It really does shows up on the lungs.

But she kept on smoking. She took her last puff of the day just before lying down to sleep and her first puff straight after waking up in the morning. There was always a pack on her bedside table.

But because cancer often sneaks up on you. And because she had overlooked all of the symptoms, her death became a terribly bitter story.

And literally a race against time and bureaucracy. An ambush that none of us really had the strength to fight.

Don’t fall ill in the spring. We said to each other afterwards. When before we knew what was happening we’d lost her’. Because spring is full of holidays and days off. Tests results are delayed. Laboratories are closed. There’s no vacant beds. And even the smallest examinations take forever. And the next stop was the hospice. She didn’t come back home again. She didn’t come back home again. Crazy! Not giving her any time at home felt like an act of violence.

This is a fun group activity, leading to surprising results.

The results of the 'Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom' workshop. Photo and text by Eddy Exelmans.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Tobias Frenssen.

Over the past week, the Municipal Library hosted multiple lucid-pedagogical activities, stimulated by the students of the Technical Course of Psychosocial Support of the Professional School of Pico, instilling the taste for reading. The students dramatized

At the closing event of the Budapest Fragments project the jury award one of the two 3rd prizes to Brigitta Czafit for a short story told from the eprspective of an old house. The title of the story is The Confession of a House.

Egy ház vallomása

Bármerre nézek, mindenhol az önmarcangolást látom. Ezzel a szörnyű és mély érzelemmel minden egyes lakó küzd, aki már tapasztalt valamennyit a kinti világból és tudja, hogy van más is. Ugyan sok gyereknek adok otthont, de a legtöbbjük még nem tudja, hogy lehetne más milyen is az életük. Ugyanakkor, ezek a gyerekek hamar felnőnek. Látják, hogy a szüleik megállás nélkül robotolnak, hogy minden egyes nap meg kell számolni a pénzt és nem lehet akármire elkölteni. Minden családnak mások a szokásai, mégis ugyanazért küzdenek; a megélhetésért.

Ott van a Szabó család. Ha jól számolom két éve költöztek be, mondhatni nem olyan rég. Mindennapi vitáikból hamar rá lehet jönni, hogy ez a két év nekik már egy örökkévalóságnak tűnik. Kiakarnak törni a nyomorúságból egy szebb és tehetősebb életért, de nem tudnak. Még nem. Szabó úr egy gyárnál dolgozik, olyan húsz percnyire tőlem. Rendesen dolgozik, a többi lakó és környékbeli szerint. Talán egyszer előléptetik és akkor elbúcsúzik tőlem, feleségével együtt. A felesége háztartásbeli asszony, de így sincs sok ideje. Főz, mos, takarít, bevásárol és kiszámolja, hogy az ura pénzét mire és hogyan költsék. Férje sosem értett az ilyesmihez, ezért is végzi ő ezt a komoly feladatot. Pénzszámolás közben sokszor dúdolgat egy-egy dalt, szép hangja van. meseszép. Akár énekes is lehetett volna.

Egy emelettel feljebb lakik Németh asszony. Talán őt ismerem a legrégebb óta, szinte már mindent tudok róla. Egykori férjével lakott és fiával, Ádámmal. A férje négy éve halt meg, szívrohamban. Fia két éve költözött ki Angliába. Vinni akarta édesanyját is, de Németh asszony nem akart menni. Azt ismételgette: „Itt éltem le az életem szebbik felét, nem hagyom el ezt a házat, míg élek.” Szavai mindig elgondolkodtatnak. Sokszor sírdogál elhunyt férje miatt és remegő kézzel olvassa fia leveleit, aki minden hónapban ír. Levelei végén mindig megkérdezi anyját, hogy nem akar-e mégis kint élni vele. Németh asszony ilyenkor maga elé suttogja az említett és nekem oly kedves szavakat.

Két ajtóval arrébb laknak Tóthék. Öt gyerek él együtt abban a kicsiny szobában. Mindkét szülő dolgozik, így a gyerekekre sokszor a szomszéd, Lilla kisasszony vigyáz. Ez a fiatal hölgy tanult ember. Apja adósságai miatt jutott erre a sorsra, eredetileg óvónő szeretett volna lenni. Kedvességének és közvetlenségének hála sokan ismerik és szeretik.

A Tóth gyerekek különben rendesek és korukhoz képest elég okosak. Számítok arra, hogy hamar kikerüljenek ebből a nyomorból; amit okozok. A legkisebb alig négyéves, de már eltudja mondani az abc-t. Az ikrek mindent együtt csinálnak, kézügyességük pedig hasonlóan kitűnő. Az egyik fest, a másik rajzol, a harmadik barkácsol. Játékaik nagy részét ő maguk készítik talált tárgyakból. Apjuktól tanulták, a férfi asztalos. A legidősebb gyermek lassan tizenhárom lesz, egyedüli lányként sokszor ő főz vacsorát és segít anyjának a házimunkában. Édesanyjuk mosogatónő egy közeli étteremben.

A harmadik emeleten, a folyosó végén balra lakik a Mihalik házaspár. Amióta csak ismerem őket, ugyanúgy telik mindennapjuk. Felkelnek reggel hétkor, Mihalik úr elkészül a munkába, míg Mihalik asszony megcsinálja a kávét. Étgyomorra isszák, feketén. Elköszönnek egymástól, majd Mihalik úr elgyalogol a közeli kocsmába; ő a csapos. Felesége addig otthon marad és kötöget. Egy óra alatt akár négy férfi felsővel is végez. Utána kimegy az utcára és tíz percet sétál. Abban a tíz percben rengeteg emberrel találkozik. Visszafele megnézi, hogy jött-e posta. Ha igen, még helyben kibontja és már olvassa is. Ha nem, akkor csak visszasétál a harmadikra. Este megterített asztallal várja férjét, aki minden egyes nap este hatkor lép be az ajtón. Vacsora után előveszik a sakk készletüket és lejátszanak három kört. Közben megbeszélik a dolgaikat. Mihalik úr elmeséli napját a kocsmában, az asszonyság pedig elmeséli, amit az utcán pletykáltak el neki. Úgy tűnik boldogok, ám sokszor elhagyja szájukat egy-egy sóhaj, mikor a pénzt számolják közösen.

Nap, mint nap látom rajtuk a fáradságot, a keserűséget és a reményt.

Minden egyes lakó fontos a számomra, ezért kívánom, hogy hagyjanak itt. Menjenek és legyenek vidámak. Ne nézzenek vissza többet és csak egy emlék legyek számukra. Akkor lennék én is boldog. Tudnám, hogy valahol máshol térnek nyugovóra és máshol kelnek fel. Egy sokkal szebb világban nem én lennék az otthonuk. Nem érezném többet a gyerekek trappolását rozoga padlóimon. Nem hallanám a fáradt sóhajukat, a keserű kacajukat és nem látnám, ahogy mindennap kialszik bennük a remény. Nem érezném azt, hogy ez az én hibám..

Végre megszűnne az az undorító érzés: önmarcangolás.

Bori Takács got a special prize for her authentic rendering of a child's perspective in a short story about the death of a grandmother.

A nagyi háza

Szeretek zsírkrétával rajzolni. Tetszik, ahogy nyomot hagynak a papíron és az asztalon. Anyának annyira nem tetszik a hatalmas piros folt a nagyi ebédlőasztalán, pedig szerintem szép. Anya elveszi a dobozt, amiben a zsírkréták vannak, és helyette egy bögrét ad, amiben régi, kicsit koszos színesceruzák vannak. Azt hiszi, ezzel nem tudom összekenni az asztalt. De most komolyan, már így is tiszta piszok. Kit zavarna, ha rajzolnék rá egy-két szívecskét vagy egy felhőt?

Megunom a rajzolást, fogócskázni szeretnék. Lecsúszok a székről, és szaladni kezdek a folyosón. Néha hátranézek, hogy lássam, a hajam ugyanúgy száll-e mögöttem, mint legutóbb. Miután elérem az ajtót, nevetve indulok vissza. De alig érem el a konyát, egy szorítást érzek a karomon. A kéz maga felé fordít, én pedig még jobban megijedek, mint az előbb. A ráncos, eres kéz egy görnyedt hátú, vastag szemöldökű, morcos bácsihoz tartozik. Közel hajol, öreg szaga van. A nagyinak nincs ilyen szaga. Neki kimosott ruha és parfüm illata van. A bácsi halkan beszél, de ettől csak még ijesztőbb lesz. Leszid, amiért ezekben az időkben ilyen boldogan futkározom. Mi az, hogy ezekben az időkben? Talán az ebédidőre gondol. Éhes vagyok. De a bácsi nem enged el, még beszél. Nem figyelek rá, inkább a bácsi mögött lévő szobát nézem. A szobát. Apa mindig így hívja. Azt mondja mindig: „Ne menj be A szobába!” És jó erősen megnyomja az a betűt. Annyira elgondolkodom, hogy a bácsi hirtelen eltűnik. Lehet olyan erősen gondoltam arra, hogy elmenjen, hogy tényleg eltűnt. Majd bocsánatot kérek tőle később. Kikerülöm a fekete ruhás embereket, és lassan elindulok a szoba felé. Sötét van, a lámpa meg magasan. A kintről bejövő fénynél látom a nagy szekrényeket, amik egészen a szoba tetejéig érnek. Nem érzem jól magam itt, anyát szeretném. Kiszaladok a szobából, aztán végig a folyosón, végül be a nagy szobába. Anya a nagy asztal mellett áll, és a tányérokat pakolja. Odafutok hozzá, és átölelem a derekát. Érzem az ujjait a hajamban. Megnyugszom. Felemelem a fejem, és rámosolygok. Anya szomorú. Tudom, mert nem olyan nagy a mosolya. Anya fáradt. A szeme alatt sötét foltok vannak. Amikor rákérdezek miért, azt mondja, nem aludt jól, aztán elküld a gyerekszobába játszani.

A gyerekszobában van egy maci. Nem igazi, de nem is plüss. Zöld színű és kerekei vannak. A nagyi kötött rá egy madzagot, és azzal húz minket, körben az egész szobában. Aztán ha elfárad, akkor a tesómmal váltogatjuk, hogy ki ül a macin, és hogy ki húzza a másikat. Ráülök a macira, és a lábammal tolom magam előre. Nem olyan izgalmas, mintha a nagyi húzna, de megteszi. Megint kint vagyok a nagyszobában, nézelődök. A sarokban ott van a nagyi ágya. Szépen le van terítve, nem látszik a kockás takaró, amivel szoktunk takarózni. Pedig a nagyival ebéd után mindig lefekszünk oda, és a nagyi rám teríti a takarót, hogy meg ne fázzak. De ilyenkor én mindig odaadom neki a felét, hogy ő se fázzon meg. Aztán meghallgatjuk az órát, ami a nagyi ágya felett van. Van benne egy kis madár, és kijön, és kiabál. Sokszor és hangosan. De attól még szeretem azt a madarat, mert a nagyi madara. És a nagyit szeretem, a nagyi meg szereti a madarát.

A másik szobában két nagyon nagy ágy van. Szuper jól lehet rajtuk ugrálni, ha anya nem figyel. Amikor sokan alszunk a nagyinál, a tesóim alszanak az ágyon. Az ágy alatt van egy nagy dobozszerű valami, amiben a nagyi a párnákat és a takarókat tartja. Én ott szoktam aludni. Rakunk bele sok takarót, hogy kényelmes legyen. Könnyebb kimenni pisilni este. Csak az a baj, hogy recseg a parketta. Ezt azért tudom, mert a nagyi sokszor elmondja, hogy recseg a parketta. Ezért most már én is tudom: a parketta recseg.

A macin ülve pihenek, amikor egy néni jön oda hozzám. Szürke haja van és szép, kedves arca. A néni szeme könnyes. Lehajol hozzám, azt mondja:

- A nagymamád nagyon szeret téged!

Ezt tudom. Ez olyan, mint a recsegő parketta. Ezt mindenki tudja. A nagyi csinál nekem pogácsát, a nagyi velem énekel, a nagyi játszik velem, a nagyi vesz nekem fagyit a téren, ahol van az a nagy óra. A nagyi vigyáz a házra, ahol majd vele fogok lakni. Mert a nagyi és a ház összetartozik. A ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami nem jó. A ház itt van a Bécsi kapu téren a ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami hiányzik. Hol van a nagyi?

The following text was written by one of the participating children, Jázmin:

Jázmin: Valóság

Követtek. Lépéseik zaja visszhangot vert a fejemben. Megálltam és szembefordultam velük. Persze ez lehetetlen volt, hiszen ők csak a képzeletem szüleményei voltak.

-Tűnjetek el! - szóltam rá a két démonra.

- Nem megyek vissza!

Az egyik közelebb jött és megfogta a kezemet. Én is megszorítottam az övét.

- Hercegnő, te is tudod, hogy mi vagyunk a valóság! Ha elszakítanánk a jade láncot, átengedhetnénk a többieket. Megaláztak minket. Meséket írtak rólunk! Tudniuk kell, hogy a sárkányok, a démonok, a tündérek és a törpék a valóság! Vissza akarjuk kapni, ami a miénk!

Igaza volt. Nem tudnak örökké fogva tartani minket a könyvek lapjai.

A Képzelet és a Valóság régóta háborúzik.

A jade lánc, amivel megkötöztek minket, nálam volt mindig is. De ez a lánc a lelkem is egyben.

Én vagyok a Valóság ura. De az csak akkor lehet szabad, ha én meghalok.

A táskámba nyúlok. A jade lánc még nyáron is jéghideg. A másik démon a kezembe ad egy ollót.

Szeretnek engem. Viszont ők is tudják, hogy ha valaminek ura van, az nem lehet szabad. Még akkor sem, ha maga az úr is ezt akarja.

Szétfeszítettem a láncot. A démon rám nézett és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

És vágott.

The following text was written by one of the participating children, Prisca:

Macska

Hosszú, barna, göndör copfja utána lobog az enyhe szellőben. A tőle jobbra pihenő város ablakaiban fény ragyog, de a koromsötétség, mint egy nyúlós vattacukorfelhő ellepi az épületeket. A lány óvatosan lépked a sárban, a sötétzöld, néhol tüskés növények között, egyenesen a buszmegálló felé.

Egy házibuliból tart hazafelé, lassan hajnali kettő van. Beér a buszmegálló üvegparavánjai közé, és leül a fapadra, ami megszívta magát a levegőben szálldosó párával, így most nedves. Csak mered maga elé csillogó, barna szemeivel. Nincs min töprengenie.

A megálló melletti, sárga fényű lámpa körüli sötétségből négy láb kecses, óvatos, hangtalan, könnyed léptei merészkednek elő. Kivonul a fekete vattacukorfelhőből, megáll ő is az üvegparavánok alatt, és első lábain támaszkodva leül.

Most már ketten merednek maguk elé.

Már kettejüknek nincs min töprengenie.

A balra magasodó erdőn kihaló, fehér fények futnak végig. Az üres busz lassan beáll a megállóba, és kinyílnak ajtajai. A lány feláll a padról, és megindul az első ajtó felé, ahol a sofőr ül a kormánynál. Útközben még lehajol, és egy könnyed mozdulattal felkapja a macskát. Fellép a buszra, majd hátrébb leül az ablak mellé. A macska nekidörgölőzik, és most már ketten mennek haza.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Rick Heyens.

The following text was written by one of the participating children, Frida:

Vándor

Hajnali csönd. Minden fűszálon egy-egy csepp harmat hintázik, az egész erdő párában és vízben úszik. Egy ház áll a rét közepén. Mintha egy meséből lépett volna elő, piros tetején madarak tanyáznak. Ablaka előtt a függönyök elhúzva. Ebben a kunyhóban él a vándor. Bár Életében nem járt soha sehol, ide született, itt élt és él. Küszöbét sem lépte át még egyszer sem. Távol áll tőle minden kalandozás, vidámság, szomorúság, ismerős vendég, és ismeretlen ember. Napjait egy dolog tölti ki, az unalom. Hiába lakik egy erdő mélyén, elrejtett zugban, hiába dalolnak fölötte a madarak, hiába süt be a napfény reggelente az ablakán, és hiába szökik át a függönyökön, hiába csúszik el ágyán, párnáján. Mert fél. Fél az idegentől, mert gyávának tartja magát. Így inkább elzárkózott, retteg tőle, hogy ha valakivel találkozna, megijedne. Fél a félelemtől. Álmában pedig sokszor jár messzi tájakon, kergetőzik a szél szállította pitypang-szirmocskákkal, sétál képzelt városokban, van Élete, szerelme, vannak barátai, ellenségei. Egy látomás mindig visszatér hozzá. Mikor elalszik álom formájában sokszor kísérti. Ilyenkor szegényen barangol, erdőkön, mezőkön, de tudja, hogy fontos. Azután királlyá változik, gazdag, fürdik az aranyban, de úgy érezi, jelentéktelen. És hiába lakik valós, erdei házában, vagy álombeli királyi palotában, mindig csak vándorol.

Story 1

Every morning I wake up feeling like someone has punched me in my side. The first step out of bed is always the most difficult because it means a new day of worrying and having to face people around me who don’t look at me like they used to do. It feels like someone has written CANCER in capital letters on my forehead. I don't look at other people in the same way as before, and they don't look at me in the same way. To them, I’m fragile, as if I could break at any moment. To me, I’m like a bomb ready to explode and destroy everything around me. I want to escape my thoughts, I want to dream, fall into a deep sleep. But every morning I wake up again, trying to hold on to my dreams as they are ripped away from me by the fear and all my thoughts.

Story 2

My cheek lies flat against the ice, it feels hard, cold and tingly. The rough, icy surface scratches my cheek. I haven't been on the ice for two months and my skates feel too tight around my ankles. I knew it would end this way: me lying here on the ice after falling. I lie completely still with my cheek against the ice; it feels almost as if it has become stuck to the ice and if I were to lift my head now, my cheek would stay put and there would be a gaping and bleeding red hole in my face. Slowly I manage to get up on my knees: It’s still there, my cheek, that is. It’s cold and pink but it’s not stuck on the ice. My clothes are damp now and my head is cold. I forgot my cap, I used to have my long blond hair to keep me warm. I still haven’t grown used to having no hair, so I always end up freezing. Damn it. I should just give up skating, but I can’t do that either because that would mean that disgusting, annoying, foul-smelling disease would win. Damn it. I wish it would just disappear from my body. Damn it.

Story 3

05.15 breakfast. The oatmeal tastes of nothing - just like everything else. The chemo has killed off my taste buds. At 05.50 I go to the fitness centre. Even though I am physically and mentally exhausted, I go to the fitness centre. This is my free space. The cancer will always be there. It’s in my bones. With this at the back of my mind I enter the fitness room. I smile even though I'm not at all happy. This is something I've taught myself. Even though I’ve talked with the doctor, psychologists, friends and family, I can't let go of the thought. After training, I’m off to hospital for a check-up. I get blood tests and other treatments. Going through the check-ups aren’t the worst thing. It’s the week that comes after. The answers. What do the results say? Is the treatment working? Progress or setback?. PSA or piss off? 

The following text was written by one of the participating adults, Tamara:

Rab

Olyan rutinszerű volt az az este is, mint egy jól betanult sikeres koreográfia. Hálóköntösben olvasgatta Ali az aktuális limonádé könyvét, teát iszogatott, zöldet, mert az jó az idegeinek. Kikészítette a másnapi ruháját a karosszék karfájára olyan este 8 körül, akkurátusan bezárta a kertkaput, majd a ház rozoga tölgyfaajtaját.

Figyelmen kívül hagyta a már előzetesen lesötétített helységből kiszűrődő tompa puffanásokat (tánclépések?) és az elmosódó nyögdécseléseket.

Levette hálóköntösét, felakasztotta a legszebb vállfájára, majd az évek alatt megfoltosodott tükörben alaposan szemügyre vette magát szőke feje búbjától orgona színű lábkörméig. Gyengéden, sejtelmesen mosolyogva csúsztatta le válláról a szatén pizsamát, hagyta, hogy lágyan, a nyikorgó parkettára hulljon. Úgy gondolta, hogy ilyenkor, a hold ezüstös fényében fürödve a legszebb, nem is feltétlen az emberi test biblikus teremtése miatt (Isten mégiscsak a képmására teremtett minket), hanem mert ilyenkor hasonlított leginkább a szalonban kifüggesztett olajportréihoz.

Figyelmen kívül hagyta a sötét szobából kiszűrődő hangokat – lehet, ott többen is vannak?

Immáron mezítelenül kóválygott a tátongóan fekete házban, ez mind a koreográfia része. Csilingelve nyújt kulcsaiért, majd a klasszikus ragtapasz letépés előtti sóhajjal és makacssággal kinyitotta a szobát.

Engedj ki! – a hang egészem a szoba túloldalából szólt, a legsötétebbik pontból.

Ali ügyetlenül mesterkélt hatalmi pozitúrába rántotta gerincét s tettetett könnyedséggel válaszolt: Függönyöket elhúzhatom, ha szeretnéd, szép téli esténk van. A kertet egészen belepte a hó. Türelmetlen morajlással előrébb botorkált az alak, pont annyira, hogy elérje a hozzá közelebbik nehéz kord függöny sarkát s egy ideges rántással széthúzza azt. A félelem és az undor szimmetrikusan ült ki Ali arcára, „ragtapasz, ragtapasz” mondogatta magának, egy nap egyszer erre is időt kell szánnia.

Engedj ki! – most már tisztán, élesen kirajzolódott egy nagyon ápolatlan, nagyon mérges fiatal nő alakja. Arca, akárcsak Alié, de hiányzott róla a katonás rend és a szabálykövetés. Fogai sárgák, környezete csípősen dohányszagú. Haja fakó, teste formálatlan agyag gúla. – Engedj ki, ha mondom!

Ali összerándult, tettlegességig nem fajulhatnak a dolgok, hátralépett egyet reccsenő térddel.

Én vagyok minden, amit gyűlölsz, tudom – a sötétebbik kar, ami Alié is lehetne lomhán cigarettára gyújtott – de a sötétben tartva csak a te sötétséged leszek.

Fülében zúgó vérrel Ali hátrálni kezdett a küszöbig, vékony csuklója megpihent a kilincsen.

Nem engedlek, mert nem tehetem – suttogta s közben egy fél sasszé lépéssel behúzta a függönyt – te nem én vagyok, én nem lehetek te – itt Ali rosszallóan megcsóválta a fejét – Ha nem látlak nem fáj, ha itt tartalak megszűnsz.

A szoba lakója visszahátrált a sarokba, út közben felrúgott pár borosüveget és az ágytálát.

Visszajössz, visszajössz, mindig visszajössz- csúfolódott a sarokban kuporogva, pontos helyzetét az égő parázs mutatta. Gúnyos megjegyzésektől (nem csak híztál, de öregedtél is!) és nevetéstől zengő szobán újra kattant a zár.

Ali az ajtóval szembeni falhoz lapulva mereven nézte a szobát. Tekintete üres, mellkasa vadul hullámzott, kapkodta a levegőt. „Az nem én vagyok” - arca harciassá vált, izmai és állkapcsa egészen megfeszült. Egy pillanatig tartott az egész, majd kiegyensúlyozott léptekkel elindult a háló felé, gondtalanul dúdolt egy odaképzelt dallamot, s így, véget ért az a nap is.

At the closing event of the Budapest Fragments project the second prize was awarded to Tünde Virág Katona. Her slam poem, called Monoluge to the City, is a paraphrase of a Hungarian classic, and it tells about a night in which the protagonist wanders along the derelict streets of Budapest.

Monológ a városhoz

Szombat este.

Tántorgok haza kocsmai árkokból,

Szombat hajnali háromkor.

Hajnali három óra…

Nincs semmi félelem bennem,

Hisz’ nincs rám a bölcsőmben…

Tudod nekem ez az egész olyan otthonos..

Békés a húgyszag,

A teletaggelt falak,

Az élénkség mögötti élettelenség,

Amikor beüt a buszon a hajnali három óra.

Az utcán Jehova tanúi tanítanak a jóra.

A vegánok épp gyilkosnak neveznek..

Van-e olyan a városban, aki még szerethet?

Mert mindezekkel együtt én szeretlek,

Te néha gázos, de amúgy bájos félkarátos

sáros város,

Nekem olyan biztonságos

Itt Budapesten.

Nem úgy, mint most a saját testem…

Próbálom magam nem hanyatt vágni,

Ha ilyen vagyok, Szerethet-e még Bárki?

Így, ahogy most vagyok ÉN.

Hisz’ Városom, szívedben lakom,

A belváros közepén.

Nekem nincs más béke,

Csak a nyócker népe,

Velem csak a belváros van, hiába nézek az

égre…

Még egy imába is csak ezt tudnám szedni;

Túl sok minden van darabokra tépve…

Úgyhogy tépek én is, ha velem is ezt

csináljátok,

Jehova tanúi, vegánok, lányok…

Szeret-e még Bárki, úgy,

Ha mindjárt hányok?

Mindig úgy hajtottam, de most

Szét vagyok esve…

Érek-e annyit hogy segítsenek?

Ha nekem már nincsen városom, éjjelem, se

nappalom,

csak a kéken izzó hajnalon

A séta haza,

Ha már lehúztak a bús napok,

Érek-e annyit, hogy belém rúgjatok?

Valaki rúgjon belém!

Hívom a várost,

De csak az éjszakai lámpa ég,

Hiába hívom persze,

Ha bárkinek lenne mersze,

Városom, megversz-e még?

De nem felel senki.

Az utcai biztos álmomból,

Szombat hajnali háromkor.

The phone rings. It’s 5am in the morning. It's still dark outside. It’s from the Hospice. I’m certain it is. Who else could it be? I only just returned from there. Have slept a few hours, I reckon. Did I say sleep? Have I slept? My body won’t give in. My body is floating 5 inches above the mattress, which is on the floor in my daughter's bedroom. I can’t sleep in the same room as my husband. He snores. I can't take it. How can anyone lie down and sleep a completely ordinary sleep? How can he fill the entire room with his breathing? Breathing pointing to life. My mum’s breathing is pointing to death. I sat listening to her breathing all day yesterday. With my brother. The heaviest breathing I’ve ever heard. Her body rises and falls with every breath. Fighting. Struggling. She’s stopped eating. She’s stopped drinking. She’s stopped speaking.

I pick up the phone. I try to get up. Need something to hold on to.

- It’s the night nurse from the Palliative Team.

She says her name. I don't catch it. She speaks with an accent, but that's not why I don’t catch her name. The name doesn’t matter. I'm up now, walking out the door, or so I think, but my head is against the window blinds. I turn around. The room is so small that I have to step over the mattress. There’s only one way out. And it is narrow and soft.

“I've just been in to turn your mother. She was all blue on one side. I think you need to come in now.”

I fall down on the mattress.

“I’ll leave straight away.”

“I can't promise you, there will be enough time to get here.”

“I’m coming.”

My daughter starts crying. I leave the room anyway. I feel as if I’m choking. I can’t look after her now. Don’t have room for care. She cries even louder. My husband comes in. Tells her that it's grandma, that grandma is dying. Why is he saying that? He’s taking hope away from me too. I throw myself into the car. Drive far too fast along the narrow roads. The nurse that was there yesterday said:

“The body is a machine. It sort of has to give up. Stop.”

If the body is a machine, why can't we fix it? I have small children. We need grandma. There’s no one else who can love them like a grandma. Like their grandma. And I won’t be able to laugh with my mum about the kids’ cute and funny ways. She kept saying again and again:

“It’s unbearable to think that I won’t be able to watch my grandchildren grow up.”

I wish she would get up. That it wasn’t over yet. I push hard on the accelerator. 140 km/h. Hoping to catch up with something. Hoping to get there in time to say something. That’s what we can still do. We’ve never really talked. We’ve often misunderstood each other. What should I say? Wake up!

My mother has stabilised. She is no longer blue. She refuses to die. My father is by the bed. He's taken my place. Where I sat all day yesterday. He gives me one of my mother's hands, the one he’s not holding. Now, he’s the one in charge. I take her hand. It’s far too intimate to sit here with him. We’ve never really talked about feelings. Now that’s all there is. I can’t cope. I want my mother to myself. Outside in the garden, the plants have withered. They have sucked all the energy into their roots. Death is outside. The window is ajar. In November. By the evening, my mum will have died, but I don't know that yet.

The following text was written by one of the participating children, Döme:

Gyökér

Kiültem a kertbe. A szél borzolta a hajamat. Éreztem, ahogy árnyék vetődik az arcomra. Először azt hittem, hogy egy felhő takarja el a napot. Az árnyék nem oszlott. Kinyitottam a szemem, a napot egy fekete, vöröses színű torma takarta el. Nem volt napfogyatkozás. A több árnyalatú gyökér ereszkedett felém. Felocsúdtam képzeletem zegzugaiból, és láttam, hogy egy madárraj repült el felettem. Megnyugodtam. Ekkor egy kopasz, kövér ember kopogott a bejárati ajtón. Kinyitottam az ajtót, megkérdeztem a bácsit, hogy mit szeretne. Azt mondta, hogy most költöztek ide, és szeretne kérni kölcsönbe egy kis gyömbért. Igent mondtam, mert épp sok volt belőle, vagy végül is ezt hittem. A maradékot odaadtam a szomszédnak, és ő elment. Gondoltam, csak megromlana. Aztán nekifogtam ebédet készíteni. Beleszeleteltem a levesbe a sárga- és fehérrépákat, amik tulajdonképpen gyökerek, szakszóval főgyökerek. A hagymát, ami a kis szinte cérna vastagság barna gyökerekhez kapcsolódott, mielőtt egy éles késsel elválasztottam őket egymástól. Az előkészített, kiolvasztott nyúl húst is beleszeleteltem. Halkan megjegyzem, hogy a közhiedelem szerint a nyúl kedvenc zöldsége a répa, és azt már ugye említettem, hogy a répa egy főgyökér. Felöntöttem vízzel. Egy helyen, pontosan nem tudom, hogy hol, az őslakosok gyökereket lereszelve jutnak vízhez. Aztán rájöttem, hogy valahogy fűszerezni kellene az ételt és vajon mi jutott eszembe? Valami tipp? Hát igen! A torma. Sajnos nem volt otthon torma. Ezért elmentem a boltba. Nagyon fáradt voltam, jól esett volna egy energiaital, amibe néha szoktak rakni ginzenget, ami egy értékes gyökér. Amint mentem a járdán, többször is majdnem felbuktam az aszfaltban, ott ahol a fák gyökerei felnyomták a burkolatot. És ezeket a fura összefüggéseket még sokáig sorolhatnám, de sajnos kicsi ez a virtuális papír is. De még este is a vacsoránál a barátom a gyökér munkatársairól beszélt.

I drove past the hospital on my way home from work. My Dad smiled tiredly when he saw me. He was alone, so my Mum must have gone home. I saw my energetic, wonderful Dad. I didn’t see how tired he was. I only saw his smile. I asked him if he wanted me to read the newspaper to him. He said yes. He closed his eyes while I read. The nurse came in and asked what he wanted for dinner. My Dad asked her politely if I, his daughter, could have something too. I could see from looking at the nurse that it was not an option. She looked at me, embarrassed, apologetic. I said it didn't matter. It was perfectly fine. When she left, my Dad said he was sorry he couldn’t get me anything. "I'm sorry about that, Rie". I knew that it bothered him that he couldn’t offer me anything. That he was about to eat and there wasn’t anything for me. That was not right, that wasn’t who he was. He wasn’t someone who would sit and eat and not take care of his guest.

They brought in his meal and my Dad looked at the plate without interest. I could see suddenly see that he was tired. Seeing his lack of appetite, felt like a punch in the stomach. Tears welled up in my eyes. He closed his eyes again. “Maybe you should go home to your family now, Rie. They need you. And you've had a long day already. I think that would be better.”

I gave him a hug. As well as I could, with him lying and me standing. I said that I could see that he was tired today. And that I would come by again soon. I told him a bit about the kids; Jonathan had another game coming up tomorrow. He smiled wearily. "That’s good," he said, "Give them my love". 

He asked me to leave the door open when I left. I turned and waved at him from the corridor. He looked at me with a look I didn’t know. I stood still, unable to move. I waved again. He didn’t wave back. I felt his gaze pulling me towards him. Time stood still. It was as if we were standing at opposite ends of a long tunnel unable to reach each other. Not with words, gestures, not with anything. I stood paralysed. I felt a lifetime of love flow from him to me. He didn’t smile. He just looked at me with a long, intense gaze. From a place I didn’t know. It felt like an eternity. I hesitated, wanted to go back, but sent him a kiss and waved one last time. With tears running down my cheeks, I turned around and left.

That was the last time our eyes met. It was before I realised that my Dad could die. I knew things were going in the wrong direction, that the cancer had spread, that he was terminal. We cried and talked a little about it. But deep inside of me, the feeling that my Dad could never die was still there.

Not even that day at the hospital did I understand. Not until a few days later, sitting with my hand against his heart, feeling his final heartbeats, did I understand. I felt a golden pulse of energy literally streaming though my arm, as his last strength travelled into me. I panicked. Was frightened. I wanted to shout, ask him. Now what? What do you want me to do? Instead I cried again and again that I loved him. When I understood, it was too late. My Dad had died. 

The results of the 'Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom' workshop. Photo and text by Anke Leenders.

A special prize was given to Ákos Ferenc for poem that reuses a classical lyrical genre in an accutely contemporary manner.

Levél a házakon túlra



Kedves Hugi!

Nagyon érdekes ez a hely.

Sok dolog olyan, mint otthon,

de sok dolog teljesen más.

Például itt az éjszaka narancssárga,

de ugyanúgy emberek lakják a várost.

Bár furcsa emberek, azt meg kell hagyni.

Olyan a járásuk, mint a szaladás,

és néha azt képzelem, hogy ezek éjszaka

titokban mind kimennek a Duna-partra

és együtt arcot mosnak,

aztán csöpögő arccal kiülnek a Gellért-hegyre,

és olyan dolgokat akarnak, mint az örök élet.

Ha tényleg ezt tennék,

sokkal egyszerűbb lenne megérteni őket.

Ebben a városban sok a híd,

pedig csak egy folyó folyik át rajta.

Erről viszont a ragaszkodás jut eszembe:

ezek az emberek valahol mélyen

nagyon tudnak szeretni,

de lehet, csak én képzelek túl sokat

ezekbe a hidakba.

Amióta itt vagyok, a kedvenc szavam a hirtelen.

 – Egyébként mondd meg anyunak,

hogy jól vagyok, vannak barátaim,

jól megy az egyetem és találtam munkát.

Hogy vagytok? – Minden olyan

gyorsan történik, fel se lehet fogni semmit.

Tegnap egy barátom meg akarta ölni magát,

ma meg bejelentette, hogy holnapután megházasodik.

Találtam egy szórólapot is valamikor arról,

hogy gyerekzsúrt rendeznek a Terrorházában.

Lesz számháború és arcfestés.

Itt a szomorúságot sem veszik komolyan,

ez kicsit tetszik, nem tudom, miért.

Rám is hatással van ez a közeg,

ma ki akartam feküdni délben

a Szabadság híd közepére.

Végül mégse tettem meg.

A napjaim jól telnek, sokat szórakozom

az egyetem és a munka mellett.

Megnéztem minden nagy épületet,

jártam a Hősök terén és a Halászbástyánál is.

Rászoktam a cigarettára és elkezdtem

gitározni tanulni az albérlő-társam gitárján.

Tegnap láttam a tévében, hogy a kankalin

sötétben virágzik; te jutottál eszembe –

van már udvarlód? Hiányzol, hiányoztok.

Néha sírni szoktam a mozgólépcsőkön,

mert arra emlékeztetnek,

hogy nem lehet visszafordulni.

Csak csendben könnyezek,

aztán klausztrofóbiás leszek a metrón.

A kedvenc helyem a Margit-sziget:

annyira mű és kitalált, hogy ott

elfelejtem a valóságot és merek fára mászni.

Máshol feszélyeznek az emberek,

kivéve a hajléktalanokat, nekik

csak a szaguk zavar mindig.

Olykor elképzelem, hogy odaadom nekik

mindenemet, ami nálam van,

aztán meztelenül hazasétálok.

Arra is rájövök ilyenkor, hogy nekem

mindenem megvan.

Csak az ölelések hiányoznak,

de kényes vagyok, akárki ölelése

nekem nem jó. Hiányoztok.

Nemsokára hazalátogatok,

csak ki kéne állnom a Keletibe

és az első vonatra felszállni, ami arra megy.

Viszont ilyet én soha nem csinálok.

De hazudni se hazudok,

tényleg megyek nemsokára.

Szeretlek:

Bátyád