Over the past week, the Municipal Library hosted multiple lucid-pedagogical activities, stimulated by the students of the Technical Course of Psychosocial Support of the Professional School of Pico, instilling the taste for reading. The students dramatized

http://cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2005-biblioteca-da-madalena-acolhe-projeto-pedagogico-inter-escolar

The following text was written by one of the participating children, Jázmin:

Jázmin: Valóság

Követtek. Lépéseik zaja visszhangot vert a fejemben. Megálltam és szembefordultam velük. Persze ez lehetetlen volt, hiszen ők csak a képzeletem szüleményei voltak.

-Tűnjetek el! - szóltam rá a két démonra.

- Nem megyek vissza!

Az egyik közelebb jött és megfogta a kezemet. Én is megszorítottam az övét.

- Hercegnő, te is tudod, hogy mi vagyunk a valóság! Ha elszakítanánk a jade láncot, átengedhetnénk a többieket. Megaláztak minket. Meséket írtak rólunk! Tudniuk kell, hogy a sárkányok, a démonok, a tündérek és a törpék a valóság! Vissza akarjuk kapni, ami a miénk!

Igaza volt. Nem tudnak örökké fogva tartani minket a könyvek lapjai.

A Képzelet és a Valóság régóta háborúzik.

A jade lánc, amivel megkötöztek minket, nálam volt mindig is. De ez a lánc a lelkem is egyben.

Én vagyok a Valóság ura. De az csak akkor lehet szabad, ha én meghalok.

A táskámba nyúlok. A jade lánc még nyáron is jéghideg. A másik démon a kezembe ad egy ollót.

Szeretnek engem. Viszont ők is tudják, hogy ha valaminek ura van, az nem lehet szabad. Még akkor sem, ha maga az úr is ezt akarja.

Szétfeszítettem a láncot. A démon rám nézett és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

És vágott.

The following text was written by one of the participating children, Lulu:

Szakadék

Tombol a szél. Belekap a hajamba és repíti, akár a sellőkét, mikor kiülnek egy szirtre az óceán közepén és csábosan kémlelik a hullámokat, mikor felkavarja és megtáncoltatja őket az erős szellő. Érzem, most, ahogyan átjárja és lenyugtatja az egész testemet. Jól esik. Mintha egy tenger vagy óceán partján sétálgatnék éjszaka, vagy mintha egy hegy tetején állnék, büszkén és elégedetten, miután megmásztam. Mintha szabad lennék, gond és súlytalan. Talán repülni is tudnék, ha kedvem támadna hozzá, vagy a vízen járni. Bármit megtennék, amiről eddig azt gondoltam, lehetetlen. Ezzel az érzéssel, nincs olyan, ami lehetetlen.

De így, csak addig érzek, míg behunyva tartom a szememet. Mert aztán előbb-utóbb ki kell, hogy nyissam… és meglássam… hol is állok valójában.

Semmi szilárd biztonság nincsen körülöttem. Mindössze a talpan alatt van két négyzetméternyi talajon. Olyan szűk, magas és vékony ez, hogy bármikor összeomolhatna. A szakadék közepéből emelkedik ki, mint ahogyan a szirt, a tengerből. Nem látom az alját. Talán nincs is neki, a következő szilárd állapot a Föld magja lehet, vagy az előtte lévő réteg. A szárazföld, az igazi, mely a felszínen terpeszkedik, messze van tőlem. Szinte alig látom. Egybe folyik a semmivel. A köd elhomályosítja, egybeolvad a kopár, kiszáradt vidéknek a szürkeségével. Alattam nincsen köd. A szakadék szélének barnasága látszik, majd egyre jobban elsötétedik és marad a korom fekete sötétség.

Nem félek. Nem estem kétségbe. Nyugodt vagyok. Még mindig érzem a testem körül a szelet, amely egyre jobban erősödik. Tovább tombol. Lenyugtatja a testemet.

Elnézek a talaj irányába, mely a felszínen van. Életem színhelye a talaj. Itt éltem. Most visszaemlékezem rá, aztán lefelé nézek a sötétségbe, majd megint a talaj felé. Egy dolog van, amiben ezek után biztos vagyok. Oda, nem akarok visszamenni.

A sötétséget nézem. Talán a mögött egy új élet rejtőzik, Vagy egymagában csak a sötétség. Behunyom a szemem. Csak a szélre figyelek, amely még mindig tombol. Még mindig repíti a hajamat, akárcsak a sellőkét, mikor egy szirten ülnek. Mint most én is. Átjárja a hűvös az egész testemet, majd hátulról meglökve felemel, és visz magával lefele. Lejjebb és lejjebb, a mélybe, a sötétségbe, az édes, nyugodt tudatlanság felé.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

The following text was written by one of the participating children, Leila:

Tánc

Otthon vagyok. A zene az otthonom. Elringat a hárfa hangja, felébreszt a dob szólója, s éltet a zongorából előhívott hangok. A zeneszó megmozgatja az embert, szeretek táncolni. Táncolok napkeltében, naplementében, napközben, mert csak ez maradt nekem. Szüleimet hét éves koromban elveszítettem. Nem sokra emlékszem abból a korból. Fel tudom idézni őseim mosolyát, nevetését, az óvó karjuk ölelését. Nem volt testvérem, de sohasem voltam magányos. Ők mindig velem voltak. Miután elmentek, teljesen magamba zuhantam. Nem ettem, aludtam vagy mozogtam, csak ültem egyedül a szobában és néztem a plafont. 14 éves koromban ez odáig fajult, hogy kimásztam a közeli, elhagyatott ház ablakán és a haláltól már csak egy ugrásnyira voltam. Ekkor meghallottam a közeli zeneiskola felől a cselló szomorú hangját. Siratott engem, győzködött, ne tegyem. Színeket varázsolt elém, megmutatta, hogy a világ nem csak feketéből és fehérből áll össze. Abban a pillanatban láttam örömöt és bánatot, jót és rosszat. Rájöttem az élet titkára, arra, hogy miért is érdemes élni. Lesznek viharok, de mint minden eső után, ki fog derülni az ég, lesz holnap és remény, míg azt nem mondom, hogy elég. Hallgattam a dalra, visszamásztam és újrakezdtem mindent.

Ma már semmit sem bánok, csak a jónak élek, amibe beletartozik a tánc és a zene, de tudom, lesznek akadályok, amiket át kell mászni. Most már örömmel fogom várni őket, soha többé nem adom fel, nem fog győzni felettem a sötétség.

The phone rings. It’s 5am in the morning. It's still dark outside. It’s from the Hospice. I’m certain it is. Who else could it be? I only just returned from there. Have slept a few hours, I reckon. Did I say sleep? Have I slept? My body won’t give in. My body is floating 5 inches above the mattress, which is on the floor in my daughter's bedroom. I can’t sleep in the same room as my husband. He snores. I can't take it. How can anyone lie down and sleep a completely ordinary sleep? How can he fill the entire room with his breathing? Breathing pointing to life. My mum’s breathing is pointing to death. I sat listening to her breathing all day yesterday. With my brother. The heaviest breathing I’ve ever heard. Her body rises and falls with every breath. Fighting. Struggling. She’s stopped eating. She’s stopped drinking. She’s stopped speaking.

I pick up the phone. I try to get up. Need something to hold on to.

- It’s the night nurse from the Palliative Team.

She says her name. I don't catch it. She speaks with an accent, but that's not why I don’t catch her name. The name doesn’t matter. I'm up now, walking out the door, or so I think, but my head is against the window blinds. I turn around. The room is so small that I have to step over the mattress. There’s only one way out. And it is narrow and soft.

“I've just been in to turn your mother. She was all blue on one side. I think you need to come in now.”

I fall down on the mattress.

“I’ll leave straight away.”

“I can't promise you, there will be enough time to get here.”

“I’m coming.”

My daughter starts crying. I leave the room anyway. I feel as if I’m choking. I can’t look after her now. Don’t have room for care. She cries even louder. My husband comes in. Tells her that it's grandma, that grandma is dying. Why is he saying that? He’s taking hope away from me too. I throw myself into the car. Drive far too fast along the narrow roads. The nurse that was there yesterday said:

“The body is a machine. It sort of has to give up. Stop.”

If the body is a machine, why can't we fix it? I have small children. We need grandma. There’s no one else who can love them like a grandma. Like their grandma. And I won’t be able to laugh with my mum about the kids’ cute and funny ways. She kept saying again and again:

“It’s unbearable to think that I won’t be able to watch my grandchildren grow up.”

I wish she would get up. That it wasn’t over yet. I push hard on the accelerator. 140 km/h. Hoping to catch up with something. Hoping to get there in time to say something. That’s what we can still do. We’ve never really talked. We’ve often misunderstood each other. What should I say? Wake up!

My mother has stabilised. She is no longer blue. She refuses to die. My father is by the bed. He's taken my place. Where I sat all day yesterday. He gives me one of my mother's hands, the one he’s not holding. Now, he’s the one in charge. I take her hand. It’s far too intimate to sit here with him. We’ve never really talked about feelings. Now that’s all there is. I can’t cope. I want my mother to myself. Outside in the garden, the plants have withered. They have sucked all the energy into their roots. Death is outside. The window is ajar. In November. By the evening, my mum will have died, but I don't know that yet.

the following text was written by one of the participating children, Dorka:

Dorka: A térkép

Nyugtalanul nézek az elhagyatott város romjaira. Hideget, sötétséget áraszt a sok leégett ház. Amint a macskaköves útra lépek szakadt újságpapírokat fúj felém a szél. Előveszem a hátizsákomból a térképet. A közepén egy nagy piros X virít. Elvileg itt vagyok én.

Még otthon rákerestem erre helyre: szép, piros tetős házak, sok falusi ember. De akkor mi történt?

Valószínűleg én bénáztam el ezt a térképesdit…, sosem értettem az olyan dolgokhoz, mint például a térkép vagy a konzervnyitó. A barátnőm egyszer egy énekórán észrevette, hogy fordítva tartom a kottát… Aha, szóval azért volt ilyen kiénekelhetetlenül magasan. De olyan is volt, hogy paradicsomlé helyett eperlekvárból akartam paradicsomlevest csinálni.

Hát igen, biztos nem ez az a hely. Leültem egy épen maradt padra és nekiálltam kibogarászni miért nem jó helyen vagyok. De a betűk összefolytak a szemem előtt...

the following text was written by one of the participating children, Lizi:

Naplemente

A vakáció első napján máris elhagytam Budapestet, és Siófokra utaztam. Legfőképp sportolni szeretek itt, de másért is lejárok. A város végén van egy kicsi ház, ahonnan csodásan látni a naplementét, ami végig vonul a Balatonon. Itt régen egy család élt két gyerekkel, de ma már teljesen elhagyatott. Azért nem omlottak össze borostyánnal teli falai, mert évekkel ezelőtt fel lett újítva. A kertjében áll egy rozsdás hinta és még sok gyomnövény. A szépsége a háznak, hogy tavaly nyáron találtam benne egy dobozt. Egy doboz magában nem érdekes, csak ami benne van. Levelek és fényképek sokaságaira leltem rá, amiket nagy részben naplementekor fotóztak. Van köztük olyan, amikor a két gyerek a Balatonban áll, amikor a család jön haza vitorlázásból, és még sok más. Megtaláltam a nagymama leveleit, amiket az unokának írt, és csomó baráti levelet. Azóta, mióta rábukkantam, mindig ide járok. Alkonyatkor szólok anyukámnak, hogy elmegyek és megnézem a naplementét. Ez igaz is, de még soha nem mondtam meg, hogy hol is figyelem ezt a csodálatos természeti jelenséget. Leülők a gazra a ház kertjében és bámulom, ahogy a nap beszínezi a vizet a sárga, a piros és a meleg színek árnyalatával. Mivel hogy nyár van és este későn megy le a nap, ezért anyukámnak nem tűnik fel, ha sokáig maradok. Aztán mindig hazamegyek és másnap megismételem az egészet.

Kholoud Charaf is a poet, an art critic and a social activist in search of better opportunities for women and children who survived the war. She is now the new resident of the City of Krakow as part of the ICORN programme. Kholoud Charaf comes from Al Mjemr in the south of Syria. As a poet, Charaf has published one volume entitled The Remains of the Butterfly, published by Takween Publishing House in 2016. Th originality of literary images and metaphors and the author’s ability to transform the difficult events of war into beautiful, imaginary worlds generated from memories has been well received by critics.

Currently, Kholoud Charaf is working on her second collection of poetry, which will be titled As If I was Born to Escape the War, and a book documenting the atrocities of war in southern Syria. As an art critic, Charaf wrote many reviews of contemporary art exhibitions by Syrian and Arab artists.

With a tray of 100 words youngsters create a poetic fantasy.

Here it is done with Dutch words but you can do this in any language with a set of randomly chosen nouns, adjectives, verbs, adverbes ...

The following text was written by one of the participating children, Brúnó:

Hideg

A hópelyhek lassan szállingózva érnek földet, majd szinte azonnal a kígyózó sártengerbe vesznek. A macskakő között kacskaringós patakok csordogálnak. Van, amely hópehely az útszéli szerencsétlent áztatja, és van, amely a háztetők cserepei között szlalomozva keres magának egy repedést, hol becsuroghat a lakásba. De amolyan is van, mely el sem éri a földet, mert a hózápor az előtt eláll, hogy az óriási mélységbe vetné magát. Viszont az összesnek egyazon a célja. Eljutni a békés tengerhez, amely végre megnyugvást rejt. De kit érdekel ez? Csak a bolondot meg a gyereket. A hópehely, az csak egy hópehely, se több, se kevesebb. Egy élettelen fagyott csepp, amely nem akarhat sehova jutni, semmit se tenni.

De. Akarhat.

Three creative writing schools exchanged their experience at this event on May 26. One of them, Van Helyed Alapítvány lead by writer and documentary filmmaker Krisztra Bódis, teaches creative writing among other skills to children form the poorest environments in Hungary. Another one, Penna Írósuli lead by writer, translator Rita Abody, offers writing courses to elementary and secondary school students in Budapest, and the third one teaches writing to adults in Budapest. Readings and writing exercises were part of this unique and ratehr entertaining event. Though the interviewees speak in Hungarian in this short video, hopefully it is still able to convey the atmosphere of the event.

During a Sun Salutation in yoga, I notice that my clothes didn’t feel comfortable on me. I adjust them and go on to the next exercise. There's still something bothering me, but it’s not on the outside and I can't take it away. The next morning I'm number 7 in the phone queue for the doctor’s office. I’m about to give up, maybe the lump in my abdomen will just go away by itself? I know that it won’t, though, and therefore I wait. It’s hard waiting. I tell the doctor that I have a lump in my stomach! The doctor says "Are you pregnant"? Even though it was my highest wish I had to answer “No”'. The doctor says "come straight away". I call my boyfriend and cry – I’m afraid, expecting the worst. Perhaps I knew already this morning what the day would bring, because I didn’t put on my mascara. The doctor put me on a cancer treatment pathway and asked me to go to the hospital the following Tuesday. We went to our holiday home during the weekend. I sat with my boyfriend in front of the wood stove and drank red wine. We were hopeful and convinced each other that it was probably just a harmless cyst, just like the one my mother had when she was pregnant with me. I alternated between hope and fear. We shared the hope, but I was often alone with my fears. During an ultrasound scan, the doctor confirmed my fears. Yes, it’s a cyst but there is some tissue inside which could be cancerous. The plan is to have you go through an MR scan and then surgery. I'm afraid of cancer because you can die from it, but I'm almost just as afraid of losing the ability to have children. The waiting time: a void, a vacuum, it was long and merciless. I learned that as a human being you can’t cope with being sad all the time. It became a basic feeling, for a period, but I took my breaks from it. I went through surgery and then it was time to receive the news. Yes, I had cancer. 10 days passed before I received the answer about whether I needed final surgery. That was the doctor's code for saying whether my last ovary and my uterus also had to be removed. I wanted kids and couldn’t imagine a future without having kids. My boyfriend and I looked into alternative methods to have children, because what if? The biopsy result confirmed that the diagnosis was cancer. Fortunately, at such an early stage that my fertility could be preserved. 3 months later I became pregnant with Storm; he’ll turn 6 this Saturday.

The following text was written by one of the participating children, Frida:

Vándor

Hajnali csönd. Minden fűszálon egy-egy csepp harmat hintázik, az egész erdő párában és vízben úszik. Egy ház áll a rét közepén. Mintha egy meséből lépett volna elő, piros tetején madarak tanyáznak. Ablaka előtt a függönyök elhúzva. Ebben a kunyhóban él a vándor. Bár Életében nem járt soha sehol, ide született, itt élt és él. Küszöbét sem lépte át még egyszer sem. Távol áll tőle minden kalandozás, vidámság, szomorúság, ismerős vendég, és ismeretlen ember. Napjait egy dolog tölti ki, az unalom. Hiába lakik egy erdő mélyén, elrejtett zugban, hiába dalolnak fölötte a madarak, hiába süt be a napfény reggelente az ablakán, és hiába szökik át a függönyökön, hiába csúszik el ágyán, párnáján. Mert fél. Fél az idegentől, mert gyávának tartja magát. Így inkább elzárkózott, retteg tőle, hogy ha valakivel találkozna, megijedne. Fél a félelemtől. Álmában pedig sokszor jár messzi tájakon, kergetőzik a szél szállította pitypang-szirmocskákkal, sétál képzelt városokban, van Élete, szerelme, vannak barátai, ellenségei. Egy látomás mindig visszatér hozzá. Mikor elalszik álom formájában sokszor kísérti. Ilyenkor szegényen barangol, erdőkön, mezőkön, de tudja, hogy fontos. Azután királlyá változik, gazdag, fürdik az aranyban, de úgy érezi, jelentéktelen. És hiába lakik valós, erdei házában, vagy álombeli királyi palotában, mindig csak vándorol.

At the closing event of the Budapest Fragments project the jury gave out a shared third prize. One of the winners was Dóra Csürös who wrote the story of an old typewriter a witness to history. Her short story is called Antique.

Antik



Egy öreg írógép ült az asztal közepén, valahol a belvárosban, Pesten.

A betűk egy része már lekopott a használattól, de a betűtár nagy része még kivehető volt. A billentyűket nehezebb volt megmozdítani, mint újkorában, pedig akkor sem volt egyszerű. A tintaszalag elszáradt az évek során, de ez hozzátartozott a külleméhez. Ebben az írógépben nem volt semmi különös. Olcsó dolog lehetett a maga idejében: egyszerű darab volt, és márkajelzést sem lehetett felfedezni rajta. Nem voltak rajta díszítések, vagy bármi különleges. Egy nagy, nehéz, fekete, és öreg gép volt. Hogyha annak az embernek, aki ezt az írógépet évtizedekkel ezelőtt megvásárolta, bárki azt mondta volna, hogy ez valakinek még egészen sokat fog érni, valószínűleg bolondnak nevezte volna az illetőt. Hiszen ez csak egy egyszerű írógép volt. Egy talán már újkorában is „kopott” darab.

A modern ember azonban igencsak nagyra tartja az ilyen egyszerű dolgokat. Úgy nevezik őket: „antik”, és ez a szó önmagában pénzt ért.

És ez a darab hamisíthatatlanul antik volt.

- Honnan van? – kérdezte az egyik férfi, aki túlságosan el volt foglalva az írógép szemlélésével ahhoz, hogy beszélgetőtársának szemébe nézzen. Úgy tűnt, már a szemkontaktus is antiknak számít.

- Örököltem. A nagyapámé volt, de nem tudjuk, honnan szerezte – a másik férfi az írógépet figyelőt nézte közel annyira figyelmesen, mint amaz az írógépet. – De már akkor sem volt egy új darab.

- Azért jó lenne tudni, mikori – válaszolta a másik továbbra is a gépre tapasztott szemekkel. – Ki gyártotta, hol, mikor…

Csend. Az eladónak kevés mondanivalója volt minderről. Mindketten tudták, hogy ő sincs mindezzel tisztában. De igazándiból nem is számított. Az egész csupán a szentimentalizmus kérdése volt: megéri-e a benne rejlő emlékeket, vagy sem.

Ó, és ennek az írógépnek voltak emlékei!

1921, február

Drága Édesanyám!

Ez az utolsó levél, amelyet hajlandó vagyok elküldeni neked. Mondd meg Apának, hogy ide kell jönnötök. Tudom, hogy otthon akartok maradni, de az már nem Magyarország. A hábprúnak vége, és még a karácsonyt sem töltöttük együtt. Gyertek fel Budapestre. Találok nektek helyet, ahol lakhattok. Kérlek, ha szeretsz, ne hagyj magamra. Gyere haza.

Szerető fiad,

Misi

A betűket gyorsan nyomták le. Itt-ott voltak javítások, halvány betűk fölött átírt szóvégek. Rövid mondatok, és egy ujjlenyomat, a friss tinta ügyetlen elkenése. Ha annak az öreg írógépnek valaha volt lelke, és ismerte a lenyomott betűket, emlékezett a levelekre, bizonyára eltűnődött. Pár dolgon. Például:

Egy: Miért püföli a betűket bárki is ilyen gyorsan? Kegyetlenség. Az udvariasság még senkinek sem árthatott meg.

Kettő: A „hábprúnak” nem egy értelmes szó. És még csak ki sincs javítva.

Három: Vajon áttelepültek?

Az írógép egy különös embernek tartotta ezt a Misi nevű illetőt. Sokat írt a szüleinek, az már biztos. De hogy mire kellett neki az írógép ehhez, az már rejtély volt. Azért – még ha udvariatlan is – nem volt rossz ember az a Misi. Az biztos, hogy szentimentális alkat volt. Többször hangzott el a leveleiben az, hogy „ha szeretsz”, és „szerető fiad/unokád/testvéred/stb.” mint egy jó romantikus regényben.

Nem is írt sokat. Nem szerette cifrázni a dolgokat.

De persze nem Misi volt az egyetlen. Öreg volt ő ahhoz, hogy mindre emlékezzen, de pár mégis megmaradt.

1945, január

Felrobbantották a Lánchidat is. Nincs többé. Azt hittem, mindig arról fogok emlékezni a városra. De most már nincs ott. Mintha sose lett volna. Minden olyan, mint a Pokolban. Rettegek már jó egy éve mindenkitől. A katonáktól… az emberektől általánosságban. Legyen az szovjet, német vagy magyar… Már alig tudom eldönteni, melyik-melyik. El akarom hagyni Pestet. Ha itt vagyok, mindig csak a robbantások jutnak eszembe, meg a lövöldözések. Tudom, mit mondanál. „Kicsi Rozi, majd minden jobbra fordul”. De én nem akarom kivárni, amíg megtörténik.

„Egy elküldetlen levél” – gondolta az írógép. Nincs név, se címzett. De az ujjak olyan puhák és finomak voltak. Nem voltak elírások, vagy elsietett szavak. Figyelemmel írták, és nem siettek. Egy kicsit sem. Azért egy-egy leütés egészen bizonytalan volt, kicsit félénk, kicsit ideges. De a szavak. Azok határozottak voltak. Határozattak, és indulatból írtak.

1956, október

Apa!

Ernő csatlakozott a forradalomhoz. Tudom, hogy mindig is gyűlölted, de azt kétlem, hogy ennyire. Kérlek, imádkozz értünk te is. Elhiheted, hogy nem te vagy az első, akit erre kérnélek, de most nagy szükségünk van a segítségedre. Igen, mindkettőnknek. Én is csatlakoztam, tudod.  Tudom, mit gondolsz, a kislányod Ernő miatt rohan a vesztébe. Tévedsz. Én csatlakoztam előbb: én egy szabadelvű, gondolkodó nő vagyok, aki képes meghozni a döntéseit magának. Ezt írasd majd a síromra, légy szíves. Azért szeretlek, Apa. A sok szabadelvűségben, meg lázadásban néha elfelejtem elmondani. De szeretlek, és mindig szeretni foglak. Kérlek, légy büszke rám. Ha meghalok, akkor is, meg akkor is, ha nem. Azért reméljük, hogy nem halok meg. Nem kérhetek bocsánatot, de azért remélem, hogy megbékélsz a döntésemmel. Kérlek, ne légy szomorú. Én akarom ezt, és tudom, mi lehet belőle. De akkor is akarom. Ez nem egy buta szeszély, tudod. Ezt az elveimért csinálom.

Mindegy, nagyon szeretlek, Apa.

Zsuzsi

Ó, ez az írógép emlékezett. Szeretett is emlékezni. De hát mi mást tenne egy hozzá hasonló antik darab, mintsem azt? Zsuzsi meglepően gyorsan, és mégis precízen gépelt szavaira – egyszer-kétszer azért összeakadtak a betűk leütésnél, de nem sok volt az elírás, ha volt, azt is sietve kijavította.

Rozi finom érintéseire, precíz, de indulatos szavaira.

Misi gyors, érzelmes szösszeneteire. 

Meg még a többire is. De azt túl hosszú lenne elmesélni.

A férfi végignézett még egyszer az írógépen.

- Antik, az tagadhatatlan – mondta, és elmosolyodott. – Megveszem.

This is a fun group activity, leading to surprising results.

The following text was written by one of the participating adults, Flóra:

Szerelmes vers a tudatalattihoz

üveggel és hamuval borítva megbotlottam az időben

mert az idő a legkegyetlenebb

egy bakelitízű tökéletlenségen rágódva bekúszom az irodai post-itek alá

és figyelem az elsuhanó lépteket,

ahogy egy cápa árnyéka vetül az aqvuáriumra

műanyag delfin zselégyertyában; az ilyeneket eleve földönkívüli szuvenírnek gyártják

mert nem akarok egyedül maradni a Merkúron

és a tekinteted egy üres hotel hajnali háromkor,a sivatag közepén;

minden lámpa ég

üres, funkció nélküli. mint a reinkarnáció nélküli halál

nézz fel. már halott csillagok fényét látod

a lovasok újra úton vannak, hogy jöjj és láss

én az államközi autópályán száguldok; félúton a semmi felé

hajnali háromkor

és keresek valakit, akire illik a leírásod

de nem hiszem, hogy léteznek,

de nem hiszem, hogy létezel

nem hiszem, hogy létezek

There's a beginning and an end. It's obvious that he's in pain, so much that he can't sit in an ordinary chair, but has to use the couch while he waits for the news. He's lying on one side, hopeful, trying to catch our gazes to see if he can read whether we know what the news will. I've a hard time keeping eye contact, the red familiar logo keeps catching my eye. Finally, it's our turn and the doctor drones on and on. We nod and are afraid to ask too many questions. If things become too clear, we might lose hope, and then it's over. It has a name that we can't pronounce. We say goodbye to the doctor and the pale green walls. He sits down on the couch again and looks at us hopefully. Above his head I recognise the doctor's verdict 'myelomatose' and the red logo on the poster.

He looks relieved and leans against the wall.

'Well, at least it wasn't cancer.'

"He's hit his head." The white-coated doctor with a foreign-sounding name looks at us emphatically and assures us that they will do everything they can. We cling on to hope. So accustomed to the fear, then the hope and joy when yet another crisis is averted. We listen anxiously at every step approaching outside the door, and we breathe a sigh of relief when the hectic steps continue down the corridor without bringing us bad news. New steps stop at the door, and it opens. He's decided. The doctor who said he'd do everything he could has gone home. We sit quietly without talking to each other and are only interrupted by the nurse who adjusts the morphine. This is the end.

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

The following text was written by one of the participating children, Lola:

1665, London

Csend van, az éj nyugodt

Egy tücsök sem ciripel

Kong az üres templom harangja,

Holtakat kísér el..

Szüntelenül hányják a földet,

Halomba a holtakat,

Egy szál virág sem kerül,

Egy sírkövet sem hordanak

Az úton egy asszony fekszik

Rettentő a fájdalma

Élet halál között játszik,

A háza már rég le lett zárva

Sokan várják mikor jön,

Mikor jön ismét a Halál

Mikor kopogtat az ablakon,

Mikor sikít valaki már..

Az utolsó hangok is elhalnak,

Állnak a lezárt házak,

Kihalt és halotti csend honol,

Vörös keresztek és mázak.

Valakit már elrabolt,

Elvitt magával a Halál,

Soha többé nem zeng hang

A sírhalom alján..

Amikor vége van,vége,

Kialszik minden fény

Ott áll maga a Kaszás,

Az faajtó küszöbén.

SILO workshop at the congres "from global teacher to global citizen" on 12/10.

If you opened the enveloppe and were to find a mix of poetry fragments and a hip hop texts, would you be able to see the difference?

In this workshop for poetry-haters, the haters realised they do not hate it as much as they thought... When Rihanna becomes Shakespeare and Shakespeare EMINEM!

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Tobias Frenssen.

The following text was written by one of the participating children, Robin:

Sötétség

Ha lekapcsolod a villanyt sötét lesz, kivéve, ha nappal van. Viszont ha a nap is kikapcsol, nem látsz sokat, csak a nap tükrét a holdban. A hold, ami egy arcot tükröz felénk, ami egy végtelen tükör, mindig világít, kivéve, ha nappal van. Este a csillagok fénye olyan, mint pár tündér szeme, ami lát és figyel éjjel nappal, és te is látod őket, és érzed, hogy élik az életüket. Amikor belegondolsz, milyen jó lehet nekik az, hogy állnak egy helyben a kerek vagy nem kerek alsó vagy felső vagy oldalsó részeiken. Érzed, hogy vágysz arra, hogy végig ott álljál. Habár ha belegondolunk, rossz lehet nekik, mert már elég sok ideje vannak a Tejútrendszerünkben.

A Tejútrendszer, amit nem látunk még éjjel sem. Mert benne vagyunk. De az a sötétség, ami szép és gyönyörű. Lehet tűzijátékozni, és minden király dolgot csinálni. Persze akkor nem szép, ha megnézel pár olyan filmet, amitől megijedsz a sötétségtől. De az a lélekállapot, ami ilyenkor átjár, az a leggyönyörűbb dolog, ami van. Kivéve, ha nappal van.

The nurse with the young wife of B

You sat there, young and pretty with your dark hair. You'd just entered the ward, so B could get his radiation treatment. Your body had an aura of anxiety and fatigue, but you wanted to talk. Talk between tears and rubbing hands. You sat uneasy in the chair, upset but with a glimmer of hope in your eyes.

You were so good at talking and I enjoyed your words, I could use them in my project, while I also mourned for your terrible faith. Your love for B - 'The love of my life', as you said and cried again. I burned in that moment.

Oh, I so wanted to help you, learn from you - I knew that I could help you, do something good for you.

Do you like me, do you believe in me, do you trust me?

You left with your arms around each other, 'we're going to make it, the two of us together' - confident in your hope.

You came, trusting in us, you received and took from us what we had to give. From tension and uncertainty in the uneasy atmosphere, everything became a little easier and calm - and things fell slightly into place - a 'reconciliation', you called it.

Now you sit here, you've cut your beautiful hair - you're strong and beautiful in your grief, but determined to get through this. I'm so happy and relieved to know that we could and did do something good and important.

I wonder whether you often think of us too?

At the closing event one of the special prizes went to Nóra Rózsa for her sensitive description of the social and cultural versatility of a district.

Újpalota

„1968 és 1977 között felépült Újpalota, a főváros egyik legnagyobb lakótelepe.”- írja a wikipédia. Ennyi különlegességet ír erről a területről az oldal. Pedig szerintem sok érdekesség és kettősség lelhető fel itt.

***

A Vásárcsarnokban sok mindent meg lehet tudni az emberekről. Ha az ember lemegy, nagyon könnyen képet kap az itteniekről. Lényegében csak három különböző emberrel lehet találkozni: az elégedettel, a reménykedővel és a kilátástalannal. Aki már régóta él itt, könnyen meg tudja különböztetni őket, csak egy pillantás a szembejövő arcára és már tudod is. Gondolom, nem meglepő az, hogy az elégedettből van a legkevesebb. Ami viszont engem büszkeséggel tölt el, hogy a reménykedők és a kilátástalanok száma közel azonos. Most ezen meg lehet akadni, hogy én erre mégis miért vagyok büszke? Az miért jó, ha ugyanannyi kilátástalan van, mint amennyi reménykedő? Ez egyszerű, ugyanis amíg a pesszimisták nincsenek többségben, addig minden pesszimistára jut egy optimista, aki meg tudja győzni vagy esetleg segíteni neki. Így büszke tudok maradni a társadalomra és az emberekbe vetett hitem is megmarad. Optimistából könnyebb pesszimistát csinálni mint fordítva, így nem szabad, hogy több borúlátó legyen.

***

Egy szokványos vasárnap délután volt. Együtt ebédeltünk a konyhában, az előétel borsóleves volt, a második pedig rántott hús krumplipürével. A konyhaablakból pedig a következő látkép tárult elénk: szemben - az itt szokásos és a miénkkel megegyező - tízemeletes panel, a villamossínek kettészelik az utcát, parkoló kocsik a szemközti ház és a miénk előtt is. A szemben lévő panel mellett és mögött pedig még több panel. Hirtelen megszólal édesapám:

-       Láttátok?

-       Mit? – kérdeztük szinkronban anyámmal.

A szemközti ház nyolcadik emeletének erkélyéről kiugrott egy nő. Szerencséje volt; sok csontja eltört és belső sérülései lettek, de túlélte, mert a kapu felett lévő műanyagtetőre esett. Fura azt mondani, hogy szerencséje volt, hiszen ő valószínűleg nem így élte meg.

***

A füles a fülemben, jó kis pörgős zenét hallgatok és várom a liftet, amikor bejön a kapun a Kosztáné és megáll mellettem. Szokás szerint tele van aggatva arany ékszerekkel, párducmintás felső van rajta és sok smink. Jó és illedelmes gyerekként köszönök neki, mint az elmúlt 17 évben mindig.  Ő pedig beszélgetést kezdeményez, mint mindig. Végre megérkezik a lift, nyúlok az ajtóért, hogy kinyissam, és akkor látja meg a hennát a kezemen.

-       De szép a kezeden az a tetoválás! Igazi?

-       Köszönöm szépen és nem igazi, ez csak henna, én csináltam.

-       Tényleg? Nagyon ügyes vagy.

-       Köszönöm – mondtam és összességében ennyi is lett volna a beszélgetés, ha nem a Kosztánéval szállok be a liftbe, vagy ha esetleg gyorsabb a lift.

-       Nem tudnál nekem is csinálni? – kérdezte.

-       De persze. Mikor?

-       Ráérsz ma délután? – kérdezte, közben megérkezett a lift az ötödikre.

-       Rá – feleltem. Már kiszálltam a liftből és tartottam az ajtót úgy beszélgettünk.

-       Fent vagy a Facebookon? Mert akkor a Gyuszika megkeres és ír neked, hogy hányra gyere fel hozzánk.

-       Igen, fent – mondtam és közben valaki felettünk elkezdett dörömbölni a liftajtón, mert gondolom sietős dolga volt.

Délután, amikor felmentem hozzájuk, az egyik unoka nyitott ajtót. A házban mindenki tudja, hogy a Koszta házaspár túl fiatal nagyszülőknek, hiszen mindketten csak 50 körül vannak. Azt is mindenki tudja, hogy a lányuk ahányszor eltűnik hónapokra, esetleg több mint egy évre, akkor valahogy mindig terhesen kerül elő. A kisebb gyereküket, Gyuszikát, pedig el kellett vinni egy másik általánosba, mert az előzőben a tesitanár miatt eltört a keze. Ezeket a tényeket Kosztáné szíves örömest megosztja boldog-boldogtalannal. Nekik is nagy lakásuk van, mint nekünk, azzal a különbséggel, hogy minden bútor és elektronikai berendezés a legújabb vagy a legdrágább.  Miután kész voltam a hennával megbeszéltük, hogy megyek másnap is, és akkor csinálok hennát a két kicsinek és nagypapinak is. Elkezdtem összeszedni a cuccaimat.

-       Zsuzsikám, mennyivel tartozom? 2000-3000 Forint? – kérdezte a nő.

-       Semennyivel – feleltem.  

-       Na, hát ne csináld már, hisz olyan szép lett, ebből meg lehetne élni. Akkor azt mondd meg mennyibe került a festék.

-       600 Forint, de tényleg nem kell örömmel csináltam és nem fáradtság – mondtam.

-       Dehogynem, ha valaki dolgozik azt meg kell fizetni. Itt egy ezres, addig nem mész ki, amíg nem fogadod el. Majd szólunk a barátainknak is, tudod, akikkel szoktunk menni ezekre az amerikai autós találkozókra és akkor majd lesz egy csomó megbízásod.

-       Rendben köszönöm, viszlát – és ezzel ki is slisszoltam onnan, Kosztáné meg már Gyuszika barátnőjével kiabált, hogy miért nem kért hennát.  

Igen, ők egy igazi újpalotai cigány család, de a jobbik fajtából, ha lehet ilyen bántón fogalmazni. Hiszen a nagypapinak van munkája és a saját kis okosságaikból élnek úgy ahogy, de ezzel nem ártanak senkinek.

***

Újpalota közösségi központja a felső tagozatosoknak a Fő tér. Itt szokott inni a sok szeretethiányos gyerek, akikre a szüleik egyáltalán nem figyelnek. Igen, 12-14 évesekről beszélgetünk.  Az ebbe a társaságba tartozó fiataloknak többnyire rosszak a szociális körülményei, nem tanulnak jól és a szüleik sem foglalkoznak velük. A kerületi iskolákban pedig vagy foglalkoznak velük, vagy nem. Egy ebbe a társaságba tartozó lánnyal volt nekem és édesanyámnak egy megdöbbentő beszélgetésünk. A családról beszélgettünk.

-       Hát, én nem szoktam anyuval beszélgetni. Az a közös programunk, hogy minden este leülünk csöndben egymás mellé, és megnézzük a Barátok közt-öt. Aztán én is megyek a saját szobámba és megy ő is az övébe – mesélte Beka. Anyuval csak csöndben pislogtunk egymásra, hirtelen egyikünk sem tudott erre mit reagálni. Erre folytatta:

-       Nem baj, ha valami bajom van, azt úgysem vele beszélem meg.

-       Akkor kivel? – kérdezte anyu. 

-       Van egy képzelt világom, amiben minden olyan, mint egy mesebeli erdőben. Van egy főboszorkány, aki nem gonosz. Ellinek hívják. Esküvői ruhában van mindig, hosszú uszállyal és fátyollal, az arca pedig gyönyörű. Vele szoktam megbeszélni vagy a barátommal. Mielőtt hülyének néztek tudom, hogy Elli nem valós, de jobb mint a semmi, ha esetleg Benji nem ér rá vagy nem engedi el a bolond mostohaapja.

Ezek után csak annyit érdemes még tudni Bekáról, hogy ki akart menni külföldre tanulni, és ki is ment. Szinte önerőből, de mindenféleképpen szülői támogatás nélkül. A főtéri társaságból ő pont a szerencsések közé tartozik. A többiek abban az egy évben, amíg ő kint volt, ugyanúgy ültek kint a padokon és ittak leckeírás helyett.

***

A mi házunk mindig is vízválasztó volt. A ház elülső oldala a többi panelre nézett, míg a másik oldala a kertes házakra és egészen Budáig el lehet látni. A hátsó részen a kertes házak mellett ott az ovi és a bölcsi. Az épület előtt egy csomó pad, ahova le lehet ülni a szülőknek, amíg várnak a gyerekekre. Volt két-három év, amikor nyáron éjszakánként a csövesek buliztak azokon a padokon. A csöndes lakótelepen éjszaka a házak között nagyon jól visszahangzik minden. A nagypapámmal egyik este megelégeltük, hogy egyikünk sem tud aludni. Fogtunk pár vízibombát, és kidobtuk az erkélyről a csövesek mellé. A tivornyázókat annyira nem hatotta meg a dolog, mi ketten ellenben nagyon jól szórakoztunk. A következő estéken már versenyt tartottunk, hogy melyikünk tudja hozzájuk a legközelebb dobni. Természetesen arra nem volt esély, hogy eltaláljuk őket, de azért jó buli volt. A hajléktalanokat nem hatották meg a mi vízibombáink, de a máshonnan érkező „kussoljatok” és egyéb trágár kiáltások sem. A harmadik nyár után leszedték az ovi elől a padokat.

***

Ezekben a történetekben az az érdekes számomra, hogy a teljesen eltérő életutak egymás mellett játszódnak. Akikről most szó volt, ugyanabban a 200 méteres körzetben laknak és valószínűleg minden héten elsétálnak egymás mellett legalább egyszer, talán valami miatt még szóba is elegyednek. Szerintem ez a kontraszt nincs meg a város más területein. Ott sokkal jobban elkülönülnek, de itt nem. Ez az érzés nincs meg sehol máshol.

From 16th to 19th January 2018 we have been visiting Krokodil Center for Contemporary Literature with the company of our sister-on-arms of twin Engage! project. We have been working on 2019 planning as last phase of our project and rethinking together the sustainability of the project and the partnership with changes and enlargements. Our partnership has prepared and mapped our events from the first part of 2019 walking to our closing conference. Lisbon, June! Into ENCC (European Network of Cultural Centres)! The best plan!. Remember visit Krokodil and enjoy the best multi-literature-function space as we have done and please convince them to be your guides on Museum of Contemporary Art. Walk with their dog!

At the closing event of the Budapest Fragments project the jury award one of the two 3rd prizes to Brigitta Czafit for a short story told from the eprspective of an old house. The title of the story is The Confession of a House.

Egy ház vallomása

Bármerre nézek, mindenhol az önmarcangolást látom. Ezzel a szörnyű és mély érzelemmel minden egyes lakó küzd, aki már tapasztalt valamennyit a kinti világból és tudja, hogy van más is. Ugyan sok gyereknek adok otthont, de a legtöbbjük még nem tudja, hogy lehetne más milyen is az életük. Ugyanakkor, ezek a gyerekek hamar felnőnek. Látják, hogy a szüleik megállás nélkül robotolnak, hogy minden egyes nap meg kell számolni a pénzt és nem lehet akármire elkölteni. Minden családnak mások a szokásai, mégis ugyanazért küzdenek; a megélhetésért.

Ott van a Szabó család. Ha jól számolom két éve költöztek be, mondhatni nem olyan rég. Mindennapi vitáikból hamar rá lehet jönni, hogy ez a két év nekik már egy örökkévalóságnak tűnik. Kiakarnak törni a nyomorúságból egy szebb és tehetősebb életért, de nem tudnak. Még nem. Szabó úr egy gyárnál dolgozik, olyan húsz percnyire tőlem. Rendesen dolgozik, a többi lakó és környékbeli szerint. Talán egyszer előléptetik és akkor elbúcsúzik tőlem, feleségével együtt. A felesége háztartásbeli asszony, de így sincs sok ideje. Főz, mos, takarít, bevásárol és kiszámolja, hogy az ura pénzét mire és hogyan költsék. Férje sosem értett az ilyesmihez, ezért is végzi ő ezt a komoly feladatot. Pénzszámolás közben sokszor dúdolgat egy-egy dalt, szép hangja van. meseszép. Akár énekes is lehetett volna.

Egy emelettel feljebb lakik Németh asszony. Talán őt ismerem a legrégebb óta, szinte már mindent tudok róla. Egykori férjével lakott és fiával, Ádámmal. A férje négy éve halt meg, szívrohamban. Fia két éve költözött ki Angliába. Vinni akarta édesanyját is, de Németh asszony nem akart menni. Azt ismételgette: „Itt éltem le az életem szebbik felét, nem hagyom el ezt a házat, míg élek.” Szavai mindig elgondolkodtatnak. Sokszor sírdogál elhunyt férje miatt és remegő kézzel olvassa fia leveleit, aki minden hónapban ír. Levelei végén mindig megkérdezi anyját, hogy nem akar-e mégis kint élni vele. Németh asszony ilyenkor maga elé suttogja az említett és nekem oly kedves szavakat.

Két ajtóval arrébb laknak Tóthék. Öt gyerek él együtt abban a kicsiny szobában. Mindkét szülő dolgozik, így a gyerekekre sokszor a szomszéd, Lilla kisasszony vigyáz. Ez a fiatal hölgy tanult ember. Apja adósságai miatt jutott erre a sorsra, eredetileg óvónő szeretett volna lenni. Kedvességének és közvetlenségének hála sokan ismerik és szeretik.

A Tóth gyerekek különben rendesek és korukhoz képest elég okosak. Számítok arra, hogy hamar kikerüljenek ebből a nyomorból; amit okozok. A legkisebb alig négyéves, de már eltudja mondani az abc-t. Az ikrek mindent együtt csinálnak, kézügyességük pedig hasonlóan kitűnő. Az egyik fest, a másik rajzol, a harmadik barkácsol. Játékaik nagy részét ő maguk készítik talált tárgyakból. Apjuktól tanulták, a férfi asztalos. A legidősebb gyermek lassan tizenhárom lesz, egyedüli lányként sokszor ő főz vacsorát és segít anyjának a házimunkában. Édesanyjuk mosogatónő egy közeli étteremben.

A harmadik emeleten, a folyosó végén balra lakik a Mihalik házaspár. Amióta csak ismerem őket, ugyanúgy telik mindennapjuk. Felkelnek reggel hétkor, Mihalik úr elkészül a munkába, míg Mihalik asszony megcsinálja a kávét. Étgyomorra isszák, feketén. Elköszönnek egymástól, majd Mihalik úr elgyalogol a közeli kocsmába; ő a csapos. Felesége addig otthon marad és kötöget. Egy óra alatt akár négy férfi felsővel is végez. Utána kimegy az utcára és tíz percet sétál. Abban a tíz percben rengeteg emberrel találkozik. Visszafele megnézi, hogy jött-e posta. Ha igen, még helyben kibontja és már olvassa is. Ha nem, akkor csak visszasétál a harmadikra. Este megterített asztallal várja férjét, aki minden egyes nap este hatkor lép be az ajtón. Vacsora után előveszik a sakk készletüket és lejátszanak három kört. Közben megbeszélik a dolgaikat. Mihalik úr elmeséli napját a kocsmában, az asszonyság pedig elmeséli, amit az utcán pletykáltak el neki. Úgy tűnik boldogok, ám sokszor elhagyja szájukat egy-egy sóhaj, mikor a pénzt számolják közösen.

Nap, mint nap látom rajtuk a fáradságot, a keserűséget és a reményt.

Minden egyes lakó fontos a számomra, ezért kívánom, hogy hagyjanak itt. Menjenek és legyenek vidámak. Ne nézzenek vissza többet és csak egy emlék legyek számukra. Akkor lennék én is boldog. Tudnám, hogy valahol máshol térnek nyugovóra és máshol kelnek fel. Egy sokkal szebb világban nem én lennék az otthonuk. Nem érezném többet a gyerekek trappolását rozoga padlóimon. Nem hallanám a fáradt sóhajukat, a keserű kacajukat és nem látnám, ahogy mindennap kialszik bennük a remény. Nem érezném azt, hogy ez az én hibám..

Végre megszűnne az az undorító érzés: önmarcangolás.

My first anxiety came when she was at the neurologist. I don't know where it came from because she wasn’t worried herself.

She had tried everything for her back: chiropractor, physiotherapist, injections at the doctor’s. It helped a little at first, but when I called again... That stupid back.

The doctor wanted her to see the neurologist in Aarhus. He lived out by the coast not far from me, so they came by for coffee afterwards. I had bought food and wine because I thought for sure they would stay for dinner. But everything was already different. She simply didn’t have the energy, she said. I want to go home now. That wasn’t at all like her!

At that time, no one had even thought of the ugly word. That came later. But it was as if my subconscious was already sending me signals. I’d just won a book in a competition at a bookshop. On the internet. I‘d unpacked it that same afternoon, it was on the table.

She’d started reading a lot. We used to discuss the novels we had read since last time. Exchange best titles.

Thorstein Thomsen: Snow on her face, she read the cover aloud, and asked: Is it good?

-       I don't know, I’ve only just opened the parcel.

Then I heard myself saying: Would you like to have it?

Oh, no. You read it first. Then I can borrow it from you.

No. Here, take it. I want you to have it. 

It felt as if it was really important that she accepted the book.

I felt the same way when my younger brother disappeared when I was eight years old. I had a strange feeling that something very, very bad was going to happen. Back then I took to my bed Got under the covers and tried to fall asleep.

This time, the book became something to sort of ward off the evil that I instinctively already knew would come.

When I visited her for the first time at hospital, the book was on her bedside table next to all the flowers and lemonade. In the end, the pain was so bad that she couldn’t even lie in her bed. She screamed. And the ambulance came to pick her up at the same time as the answer came from the scan the neurologist had ordered. Metastases everywhere …. In her bones ... in her back. But it came from her lungs. She smoked like a chimney.

-       Have you read it?

-       No, I haven’t really got around to it.

-       How the hell could I not think about it? Then she said the word. For the first time. Cancer. It didn’t even cross my mind. Hell, I really thought it was my back.

And it really was odd that it hadn’t crossed her mind. She was a senior nurse at the local hospital. An experienced surgery nurse. I clearly remember the first time she assisted in open lung surgery on a patient with smoker’s lungs.

-       Yuck! That’s disgusting. It really does shows up on the lungs.

But she kept on smoking. She took her last puff of the day just before lying down to sleep and her first puff straight after waking up in the morning. There was always a pack on her bedside table.

But because cancer often sneaks up on you. And because she had overlooked all of the symptoms, her death became a terribly bitter story.

And literally a race against time and bureaucracy. An ambush that none of us really had the strength to fight.

Don’t fall ill in the spring. We said to each other afterwards. When before we knew what was happening we’d lost her’. Because spring is full of holidays and days off. Tests results are delayed. Laboratories are closed. There’s no vacant beds. And even the smallest examinations take forever. And the next stop was the hospice. She didn’t come back home again. She didn’t come back home again. Crazy! Not giving her any time at home felt like an act of violence.

At the closing event of the Budapest Fragments project the second prize was awarded to Tünde Virág Katona. Her slam poem, called Monoluge to the City, is a paraphrase of a Hungarian classic, and it tells about a night in which the protagonist wanders along the derelict streets of Budapest.

Monológ a városhoz

Szombat este.

Tántorgok haza kocsmai árkokból,

Szombat hajnali háromkor.

Hajnali három óra…

Nincs semmi félelem bennem,

Hisz’ nincs rám a bölcsőmben…

Tudod nekem ez az egész olyan otthonos..

Békés a húgyszag,

A teletaggelt falak,

Az élénkség mögötti élettelenség,

Amikor beüt a buszon a hajnali három óra.

Az utcán Jehova tanúi tanítanak a jóra.

A vegánok épp gyilkosnak neveznek..

Van-e olyan a városban, aki még szerethet?

Mert mindezekkel együtt én szeretlek,

Te néha gázos, de amúgy bájos félkarátos

sáros város,

Nekem olyan biztonságos

Itt Budapesten.

Nem úgy, mint most a saját testem…

Próbálom magam nem hanyatt vágni,

Ha ilyen vagyok, Szerethet-e még Bárki?

Így, ahogy most vagyok ÉN.

Hisz’ Városom, szívedben lakom,

A belváros közepén.

Nekem nincs más béke,

Csak a nyócker népe,

Velem csak a belváros van, hiába nézek az

égre…

Még egy imába is csak ezt tudnám szedni;

Túl sok minden van darabokra tépve…

Úgyhogy tépek én is, ha velem is ezt

csináljátok,

Jehova tanúi, vegánok, lányok…

Szeret-e még Bárki, úgy,

Ha mindjárt hányok?

Mindig úgy hajtottam, de most

Szét vagyok esve…

Érek-e annyit hogy segítsenek?

Ha nekem már nincsen városom, éjjelem, se

nappalom,

csak a kéken izzó hajnalon

A séta haza,

Ha már lehúztak a bús napok,

Érek-e annyit, hogy belém rúgjatok?

Valaki rúgjon belém!

Hívom a várost,

De csak az éjszakai lámpa ég,

Hiába hívom persze,

Ha bárkinek lenne mersze,

Városom, megversz-e még?

De nem felel senki.

Az utcai biztos álmomból,

Szombat hajnali háromkor.

April 19, 2018, Budapest

In this discussion writers, translators, critics were invited to share their ideas on if and how the elitism of literature and literary institutions should be tackled, how new audiences can be reached and inspired, and if extending tools and skills of storytelling can lead to a more vivid and versatile literary culture. Questions discussed at the workshop included: What are the best recent practices in each country to reach new audiences for contemporary vernecular and foreign literature? What role primary and secondary education should have in this effort? Is creative writing taught at all school levels in each country? Have paerticipating writers ever attended a creative writing course? If yes, did it play a decisive role in their becoming a writer? What aims creative writing courses should persue? E.g. supporting would-be writers,  educating audiences, providing useful tools for consciousness-raising and self-reflection?

Participants: Éva Karádi (Hungary), Ida Hegazi Høyer (Norway), Jonis Jonevs (Latvia), Noémi Szécsi (Hungary), Clare Azzopardi (Malta), Maria A. Ioannou (Cyprus), Giorgos [gy] Panagi (Cyprus - Germany), Eszter Tarsoly (UK), Peter Sherwood (UK), Julia Sherwood (UK), Anna Gács (Hungary), Emy Koopman (Netherlands), Theresia Enzensberger (Germany), Julia Weber (Switzerland), Katharina Winkler (Germany), Dora Kaplárova (Czech Republic – Germany), Anita Furu (Denmark), Satu Vasantola (Finland), Gabi Csutak (Hungary), Jakub Juhás (Slovakia), Weronika Gogla (Poland), Ádám Németh (Hungary), Ivana Djilas (Slovenia), Matěj Hořava (Czech Republic), Gábor Csordás (Hungary), Dorotea Vučić (Croatia), Dulce Garcia (Portugal).

Photo by: Lenke Szilágyi

Scrapping words, creating new meangful texts.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Hae a look at the outcome!

"IV Festival dos Eidos" is the festival of scenic poetry and musics, that will celebrate on August 22th-26th on Parada village of Courel chain of hills (Galicia).

Festival dos Eidos is celebrated each August on Courel Hills since 2015. 3 days of cultural programation of different artistic happenings linked to Literature: Poetry readings, music lives, theatre plays, art exhibitions, guided routes over different spaces of a @Novoneyra house and open museum: Living museum and outdoors.

Member of @EULitfest, the European network of literary festivals to isolated communities litfest.eu and Creative Europe SILO project

Slideshow with pictures of all the texts and poems created during this unconventional and inspiring day. The day was filled with creative writing workshops that went beyond normality: we painted with words, played wordgames, created poems thanks to our smartphone and read stories next to a virtual bonfire!

The following text was written by one of the participating adults, Tamara:

Rab

Olyan rutinszerű volt az az este is, mint egy jól betanult sikeres koreográfia. Hálóköntösben olvasgatta Ali az aktuális limonádé könyvét, teát iszogatott, zöldet, mert az jó az idegeinek. Kikészítette a másnapi ruháját a karosszék karfájára olyan este 8 körül, akkurátusan bezárta a kertkaput, majd a ház rozoga tölgyfaajtaját.

Figyelmen kívül hagyta a már előzetesen lesötétített helységből kiszűrődő tompa puffanásokat (tánclépések?) és az elmosódó nyögdécseléseket.

Levette hálóköntösét, felakasztotta a legszebb vállfájára, majd az évek alatt megfoltosodott tükörben alaposan szemügyre vette magát szőke feje búbjától orgona színű lábkörméig. Gyengéden, sejtelmesen mosolyogva csúsztatta le válláról a szatén pizsamát, hagyta, hogy lágyan, a nyikorgó parkettára hulljon. Úgy gondolta, hogy ilyenkor, a hold ezüstös fényében fürödve a legszebb, nem is feltétlen az emberi test biblikus teremtése miatt (Isten mégiscsak a képmására teremtett minket), hanem mert ilyenkor hasonlított leginkább a szalonban kifüggesztett olajportréihoz.

Figyelmen kívül hagyta a sötét szobából kiszűrődő hangokat – lehet, ott többen is vannak?

Immáron mezítelenül kóválygott a tátongóan fekete házban, ez mind a koreográfia része. Csilingelve nyújt kulcsaiért, majd a klasszikus ragtapasz letépés előtti sóhajjal és makacssággal kinyitotta a szobát.

Engedj ki! – a hang egészem a szoba túloldalából szólt, a legsötétebbik pontból.

Ali ügyetlenül mesterkélt hatalmi pozitúrába rántotta gerincét s tettetett könnyedséggel válaszolt: Függönyöket elhúzhatom, ha szeretnéd, szép téli esténk van. A kertet egészen belepte a hó. Türelmetlen morajlással előrébb botorkált az alak, pont annyira, hogy elérje a hozzá közelebbik nehéz kord függöny sarkát s egy ideges rántással széthúzza azt. A félelem és az undor szimmetrikusan ült ki Ali arcára, „ragtapasz, ragtapasz” mondogatta magának, egy nap egyszer erre is időt kell szánnia.

Engedj ki! – most már tisztán, élesen kirajzolódott egy nagyon ápolatlan, nagyon mérges fiatal nő alakja. Arca, akárcsak Alié, de hiányzott róla a katonás rend és a szabálykövetés. Fogai sárgák, környezete csípősen dohányszagú. Haja fakó, teste formálatlan agyag gúla. – Engedj ki, ha mondom!

Ali összerándult, tettlegességig nem fajulhatnak a dolgok, hátralépett egyet reccsenő térddel.

Én vagyok minden, amit gyűlölsz, tudom – a sötétebbik kar, ami Alié is lehetne lomhán cigarettára gyújtott – de a sötétben tartva csak a te sötétséged leszek.

Fülében zúgó vérrel Ali hátrálni kezdett a küszöbig, vékony csuklója megpihent a kilincsen.

Nem engedlek, mert nem tehetem – suttogta s közben egy fél sasszé lépéssel behúzta a függönyt – te nem én vagyok, én nem lehetek te – itt Ali rosszallóan megcsóválta a fejét – Ha nem látlak nem fáj, ha itt tartalak megszűnsz.

A szoba lakója visszahátrált a sarokba, út közben felrúgott pár borosüveget és az ágytálát.

Visszajössz, visszajössz, mindig visszajössz- csúfolódott a sarokban kuporogva, pontos helyzetét az égő parázs mutatta. Gúnyos megjegyzésektől (nem csak híztál, de öregedtél is!) és nevetéstől zengő szobán újra kattant a zár.

Ali az ajtóval szembeni falhoz lapulva mereven nézte a szobát. Tekintete üres, mellkasa vadul hullámzott, kapkodta a levegőt. „Az nem én vagyok” - arca harciassá vált, izmai és állkapcsa egészen megfeszült. Egy pillanatig tartott az egész, majd kiegyensúlyozott léptekkel elindult a háló felé, gondtalanul dúdolt egy odaképzelt dallamot, s így, véget ért az a nap is.

The following text was written by one of the participating adults, Vicus:

Világok harca

A sámán ütemes ringatózásba kezdett.

Mormogása eleinte csak zümmögésként osont a viskók között, majd ahogy erősödött, ahogy egyre hangosabb és indulatosabb lett, úgy váltott fojtó ölelésbe a hangok vihara, mely rémülettel és bizonytalansággal töltötte fel a falu éjszakai álmatlanságát.

Senki sem aludt.

Mind tudták, hogy most dől el a világuk sorsa.

A lány négykézláb állt a keményre döngölt földpadlón és egy teknőt súrolt az ütemes morajlás ritmusára egyre erőteljesebb és keményebb mozdulatokkal.

Kívánta, akarta, vágyta, hogy a sámán üvöltése felhangozzon, és szétrepessze a békéért nyavalygók dobhártyáját. Kora reggel határozta el, hogy a sámánnal együtt fordul majd az istenekhez akkor, amikor megérkezik a tenger felől a sós szél, és visszafújja a napot a hegyek közé, oda, ahol „Azok” lapulnak.

Azok.

Akiktől félni kell.

És ő már nem akart félni.

A fiú a hamvadó tűz mellett feküdt és hallgatott. A zúgó szél, és a hegyek között ide-oda csapódó morgás nem engedte aludni.

A többiek azt mondták, hogy a falu félbolond varázslója kiáltozik odalent, de hadd kiáltozzon, majd abbahagyja.

Felült.

A nagysátorból indulatos kiáltás hallatszott.

Most dől el a holnapuk.

Talán az életük.

És a többiek mind alszanak.

Felállt, és óvatosan kimászott a sziklaperemre, ahonnan látni lehetett a fák rejtekében élő törzs kunyhóinak sziluettjeit. És azt az egyetlen pislákoló fénypontot, ami valahol a házak között megbújva jelzett az égieknek. Talán segítségért fohászkodott.

A dörmögés itt még erősebben érződött. Már nem a fülével érzékelte, hanem a testével, ahogy együtt dübörgött minden porcikája a sziklák visszaverte ritmussal.

Lassan felállt, lehunyta a szemét, és szinte öntudatlanul tárta szét a karjait, hogy minél erőteljesebben járhassa át az erő, ami békét akart.

Fenyegetőn, de erőt adón dübörögte agyában a vágyat, hogy nem harcolhatnak.

A lány kinyitotta szemét, miközben mozdulatai nem lassultak. Akkor sem tudott megállni, amikor a hold fényében meglátta a pirosra festett teknőt. Nem tudta, mikor serkent ki az első vércsepp, nem tudta, mióta súrolta már önnön vérével a hatalmas edényt.

Megdermedt.

Belépett a teknőbe, és végigfeküdt benne. Mellkasára terítette a véres rongyot, majd széttárta karjait, és lehunyta a szemét.

A sámán felállt. Kántálása már hörgésként szakadt ki fáradt torkából, de nem hagyta abba. Egyik kezét kinyújtotta a hegy felé, másikat a viskók felé, majd egy utolsó, a föld legmélyéről induló kiáltással hirtelen magasba rántotta és összecsapta két tenyerét.

A döntés megszületett.

Karácsony volt.

Below you can find a report by the event's organizer, Rita Abody:

BEES´ DANCE – STORYTELLING´s PAST AND FUTURE

Storytelling is an ancient legacy of mankind – from the very beginning of ages, when members of the tribe sat around the fire and told the history of their successful hunting – to teach the others, to create an effective and followable pattern for living, and not in the least, to create the respectable Ego for the hunter and storyteller, to achieve a better position in the tribe´s hierarchy. Does it sound familiar? – We still have all that in creating literature even in these days – you admit it or not..

But it is even older than that – goes back to the very beginning of times, of the Creation, when the first living creatures began to show to their offsprings how to get the food and avoid dangers.

We all know the complicated and sophisticated ways as bees show to their mates in the hive – without any pen and paper, digital signs or words and sentences, only with their moving bodies – where do the others find the flowers´ field for pollen harvesting, which direction, how far, and even the quantity of flowers – for just the right amount of bees to go.

They are not using words or draw cave paintings, but they definitely use a language.

They are spreading information in a such a way that it is obvious for the targeted group.

Language is in our flesh and blood, it is built in our braincells and genes, and that is why it can be taught and developed.

*

Creative writing courses and studies are somewhat new in Hungary – they go back only for at about a decade. Not that it was not part of teaching literature at school – called „composition”, it basically consisted of rules and regulations like: „you never start a sentence with >and<. Also, there were some private circles for amateur writers with no fame and publication – just for the fun of it, but with no structure and official form.

And, besides, writing was considered a special skill like mathematics, which you are supposed to leave behind somewhere on your way if you do not feel the personal magic of it.

These days, with the changing map of the world and the changing population of Europe, when we are already in the middle of big masses of nations wandering through countries and continents, risking their lives, just to find a new and safe home for themselves and their children, „storytelling” is getting back its ancient-new role in communication – to share history, to find common things between people coming from very different cultures, to make these cultures better known, to make understanding.

Everybody has a story to share.

Everybody has the capacity to understand someone else´s story.

And that is why it is so important to take care of storytelling.

*

In our Creative Writing Day at Petőfi Literature Museum in Budapest, 26th of May, we introduced creative writing groups to the audience, inviting them to join in too at the workshops, to share their own stories.

In the morning, there was the reading of two different groups of children, who are practicing creative writing in regular workshops.

One of them, the Penna Writer´s Studio for Kids, started the reading with the poems and prosa texts of 11-12 year old girls and boys, and brought the goosebumps, tears and laughter of their mixed children-adult audience. „If we do not hear these texts in thin kids´voice, but from skilled actors, we would never believe these are kids´ stories, feelings and thoughts” – said the establisher and leader of the 9-year old Studio, Rita Abody as an introduction, and the audience agreed.

The second reading was that of a special group called „You Do Have a Place Foundation” – established and managed by the writer and documentary filmmaker Kriszta Bódis, who put her life to search and find talented kids in very disadvantageous situations - in poor roma communities for example – and make them discover their better chances, help them to get better education. The stories these kids shared with the audience showed their heroic extra struggles with extra difficulties they have to face while trying to get themselves socialized, and bring their own culture into the big picture.

The morning readings were finished by the „older” (15-16 years old) creative writing students of Penna Studio, and then – after lunch – a creative writing workshop started with „everybody invited”, with many inspiring practices and new texts to emerge to light.

In the afternoon, the adult reading followed, with the assistance of Gabi Molnár, the former general editor of one of the most popular weekly family magazines, Nők Lapja. Gabi Molnár was one of the first editors in Hungary to give credit – and also some pages for art pieces and advertising of Penna Studio, later she organised summer courses for adults with different art activities, and also, she established and manages ever since a website (Mimind) for the works of adult amateur writers. – In this group, from the beginning 6 years ago, there are more than a dozen books already published by the authors – some of them had found a new profession for a lifetime.

The Creative Writing Day was finished by another workshop for adults, with many ideas and good writing practices to share, and basically, the night doorman had to sweep out the happy company when the time came to close the Museum.

Creative writing should be an everyday practice starting with school, and it should see everybody´s life through, - not for everybody becoming a writer, but for a better expression of thoughts and feelings of everyone in every possible fields of life or profession – to learn our common language again in the disorienting and overwhelming world of digital information and visual entertainment – for a better universal understanding, which is just as acute as is dealing with the global warming.

Rita Abody

A special prize was given to Zsolt Oláh for his witty essay on the forrunners of social media in the Budapest café culture in the first decades of the 20th century.

Modern társadalmi problémák a századfordulós Magyarországon és napjainkban

 Az elmúlt húsz évben jelentősen megváltozott az információáramlás módja és sebessége az egész világon. A világháló létrejöttével korábban elképzelhetetlen erőforrások kerültek karnyújtásnyi távolságra a mindennapi felhasználóktól, ezzel átalakítva többek között a társadalmi szervezőerők rendszerét is.

Nagyjából tíz, tizenöt évvel ezelőtt pedig megjelentek a közösségi oldalak, melyek alapvetően változtatták meg az emberi kapcsolatok létrejöttének és fenntartásának lehetőségeit.

Közhely, hogy a világhálón néhány kattintással elképesztő mennyiségű információt érhetünk el, rövidebb idő alatt és kevesebb befektetett energiával, mint eddig bármikor.

Ennek közvetlen következménye, hogy az elmúlt években divatos lett mindig "jelen lenni", és trendi, ha az ember minden aktuális közéleti, politikai, tudományos témához hozzá tud szólni, hozzá tudja fűzni ezekhez a saját véleményét.

Ez az első pillantásra új keletű társadalmi jelenség közvetlenül vezet az emberekben kialakuló "információéhséghez", ami tulajdonképpen egy pszichés kényszer, vágyódás az állandó és teljes tájékozottságra a világban zajló aktuális eseményekről.

Ez az attitűd egyébként olyan kellemetlen következményekkel járhat, mint a világhálón eltöltött számtalan sok óra, amely akár más hasznos tevékenységek kárára is válhat, vagy például a híranyagok pihenés nélküli olvasása nyomán azok (túlnyomórészt) negatív jellegéből adódóan kialakuló mentális problémák, mint motiválatlanság, depressziós tünetek stb.

Az egész jelenség rendkívül alaposan kutatott, kiváló szakirodalma létezik világszinten épp úgy, mint magyar nyelven. Ennek oka, hogy a jelenség a látszat ellenére egyáltalán nem új keletű, csak az elmúlt években a technológia fejlődésének köszönhetően egy új szintet ért el.

Ugyanezen aggodalmak már felmerültek a mobiltelefonok elterjedésekor (lásd "jelen lenni"), vagy a televízió és a rádió népszerűvé válásának idején, a korábbinál sokkal gyorsabban terjedő hírekkel kapcsolatban.

Kosztolányi Dezső Esti Kornél című regényének tanúsága szerint pedig már a századforduló Magyarországán is jelen volt ugyanez a társadalmi szintű jelenség.

Ahogy ötödik fejezetben Kosztolányi leírja, a kávéházban a vendégek valósággal csüngtek a telefonokon, olyannyira, hogy fél óráig tartott egy szabad vonalat találni, ha telefonálni kívánt az ember.

Kanicky (Esti barátja) a fejezetben előbb hevesen telefonál, majd percek elteltével máris levelet küld annak, akivel az imént beszélt. Még a telefonfülkéig sem hajlandó egyedül elsétálni, szünet nélkül igényli barátai társaságát.

A kávéház közönségét az író úgy jellemzi, mint ahol mindenki ismer mindenkit. Azonban ezek csak roppant felületes ismeretségek.

Esti Kornél "mindennapos ismerősök"-nek titulálja a többi vendéget. Elmesélik egymásnak az életüket, emlékeiket, szerelmi történeteiket, terveiket, aztán, ha jónak látják, be is mutatkoznak, sőt, talán meg is jegyzik egymás nevét.

Esti úgy érzi, rokon mindenkivel és mindennel, ám a valóságban ezek csak pillanatnyi ideig tartó ismeretségek.

A törzsközönség a maguknál idősebb korosztályt kifejezett megvetéssel kezeli, kizárja, hisz azok „negyven, ötven évesek, úgyis meg fognak dögleni”

Ez az attitűd ismerős lehet a modern fogyasztói társadalom reklámjai, filmjei kapcsán, amelyek mintha mind egy csodás, mesebeli helyen játszódnának, ahol “a fiataloké a világ”.

Ezen tendenciák pedig kivétel nélkül párhuzamba állíthatók a modern közösségi oldalak világával, a 21. század információs társadalmával.

A teljesség igénye nélkül néhány jellegzetes közös pont:

-     Permanens igény a külső ingerek iránt:

„Ebben a harsány lármában érezték életük ütemét, azt, hogy mennek valahová..”

Ha nem érik szereplőinket kívülről folyamatosan újabb és újabb, egyre intenzívebb ingerek, az a tétlenség érzetet kelti bennük.

-       A rengeteg külső inger miatt lecsökkenő koncentrációs képesség

„Kanicky pár mondatot írt a krokiból. Megint abbahagyta az írást”

-       Igény az információcserére más emberekkel

(Permanens igény a külső forrásból származó önigazolásra)

Szűnni nem akaró igényük, hogy másoknak megmutathassák kiváló tájékozottságukat.

Ennek a módja pedig a vita, valamint az újabb és újabb kérdések kölcsönös feltevése és azonnali megválaszolása.

„Fölvetették a legfurcsább kérdéseket, mi lenne, ha valami nem úgy volna, amint van? Nem, ők nem voltak megelégedve a teremtéssel.”

„Mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az “örök visszatérés”-en, hogy jogos-e a homoszexualitás, és hogy Anatole France zsidó-e.”

-       A megállás nélküli információhabzsolás miatti időhiány, ami ellehetetleníti a megfontolt és kritikus gondolkodást

„Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.”

„Minden elméletet meghallgatott, s ezeket azonnal magáévá is tette.”

Lényeges szempont az összes felsorolt cselekvés alapvetően könnyű volta, az erőfeszítések mellőzése.

Mintha csak azt mondanánk, “Hiszen pár kattintás az interneten”.

„Megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják, és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.”

-       Az így létrejövő helyzet következményeként kialakul egy káros állapot, amely gyakorlatilag pszichés függést jelent, az információáramlástól való permanens függőséget.

Az egyén éltető elemévé válik az információ fogyasztása, amely eszközből céllá változik, és már kóros méreteket ölt.

Ahogy Kosztolányi írja:

„…tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét, s lázasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta ütőerét, mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét.”

Összegzés:

A fentiek fényében kijelenthető, hogy amennyiben Kosztolányi regényét korhű leírásnak tekintjük, akkor napjaink problémája, a közösségi oldalak irányába kialakuló függés a legkevésbé sem új keletű jelenség.

Mindösszesen csak új formában jelent meg a huszonegyedik század tízes éveiben, azonban mint olyan, már száz éve is ismert volt, és éppen ezért az okai leginkább magában az emberi viselkedésben keresendők.

We have developed a methodology that organisers of literature events can use to evaluate their current practices.

During the international ENGAGE! Workshop in Poland, we have reviewed together each other’s current practices in a creative way. Participants critically reviewed and improved each other's literary event with regards to access, contribution and/or co-decision. Our workshop methodology focused on "storytelling" about the own event, by means of building bricks, pens, paint, wood and all other creative tools that can be useful to facilitate a discussion. Participants were asked to first visualise their current practices and then share this in group.

The results of the 'Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom' workshop. Photo and text by Eddy Exelmans.