http://cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2005-biblioteca-da-madalena-acolhe-projeto-pedagogico-inter-escolar

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

I drove past the hospital on my way home from work. My Dad smiled tiredly when he saw me. He was alone, so my Mum must have gone home. I saw my energetic, wonderful Dad. I didn’t see how tired he was. I only saw his smile. I asked him if he wanted me to read the newspaper to him. He said yes. He closed his eyes while I read. The nurse came in and asked what he wanted for dinner. My Dad asked her politely if I, his daughter, could have something too. I could see from looking at the nurse that it was not an option. She looked at me, embarrassed, apologetic. I said it didn't matter. It was perfectly fine. When she left, my Dad said he was sorry he couldn’t get me anything. "I'm sorry about that, Rie". I knew that it bothered him that he couldn’t offer me anything. That he was about to eat and there wasn’t anything for me. That was not right, that wasn’t who he was. He wasn’t someone who would sit and eat and not take care of his guest.

They brought in his meal and my Dad looked at the plate without interest. I could see suddenly see that he was tired. Seeing his lack of appetite, felt like a punch in the stomach. Tears welled up in my eyes. He closed his eyes again. “Maybe you should go home to your family now, Rie. They need you. And you've had a long day already. I think that would be better.”

I gave him a hug. As well as I could, with him lying and me standing. I said that I could see that he was tired today. And that I would come by again soon. I told him a bit about the kids; Jonathan had another game coming up tomorrow. He smiled wearily. "That’s good," he said, "Give them my love". 

He asked me to leave the door open when I left. I turned and waved at him from the corridor. He looked at me with a look I didn’t know. I stood still, unable to move. I waved again. He didn’t wave back. I felt his gaze pulling me towards him. Time stood still. It was as if we were standing at opposite ends of a long tunnel unable to reach each other. Not with words, gestures, not with anything. I stood paralysed. I felt a lifetime of love flow from him to me. He didn’t smile. He just looked at me with a long, intense gaze. From a place I didn’t know. It felt like an eternity. I hesitated, wanted to go back, but sent him a kiss and waved one last time. With tears running down my cheeks, I turned around and left.

That was the last time our eyes met. It was before I realised that my Dad could die. I knew things were going in the wrong direction, that the cancer had spread, that he was terminal. We cried and talked a little about it. But deep inside of me, the feeling that my Dad could never die was still there.

Not even that day at the hospital did I understand. Not until a few days later, sitting with my hand against his heart, feeling his final heartbeats, did I understand. I felt a golden pulse of energy literally streaming though my arm, as his last strength travelled into me. I panicked. Was frightened. I wanted to shout, ask him. Now what? What do you want me to do? Instead I cried again and again that I loved him. When I understood, it was too late. My Dad had died. 

the following text was written by one of the participating children, Lizi:

Naplemente

A vakáció első napján máris elhagytam Budapestet, és Siófokra utaztam. Legfőképp sportolni szeretek itt, de másért is lejárok. A város végén van egy kicsi ház, ahonnan csodásan látni a naplementét, ami végig vonul a Balatonon. Itt régen egy család élt két gyerekkel, de ma már teljesen elhagyatott. Azért nem omlottak össze borostyánnal teli falai, mert évekkel ezelőtt fel lett újítva. A kertjében áll egy rozsdás hinta és még sok gyomnövény. A szépsége a háznak, hogy tavaly nyáron találtam benne egy dobozt. Egy doboz magában nem érdekes, csak ami benne van. Levelek és fényképek sokaságaira leltem rá, amiket nagy részben naplementekor fotóztak. Van köztük olyan, amikor a két gyerek a Balatonban áll, amikor a család jön haza vitorlázásból, és még sok más. Megtaláltam a nagymama leveleit, amiket az unokának írt, és csomó baráti levelet. Azóta, mióta rábukkantam, mindig ide járok. Alkonyatkor szólok anyukámnak, hogy elmegyek és megnézem a naplementét. Ez igaz is, de még soha nem mondtam meg, hogy hol is figyelem ezt a csodálatos természeti jelenséget. Leülők a gazra a ház kertjében és bámulom, ahogy a nap beszínezi a vizet a sárga, a piros és a meleg színek árnyalatával. Mivel hogy nyár van és este későn megy le a nap, ezért anyukámnak nem tűnik fel, ha sokáig maradok. Aztán mindig hazamegyek és másnap megismételem az egészet.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Tobias Frenssen.

Created by Lotte Colaers and Kaat Vanmuysen

From 16th to 19th January 2018 we have been visiting Krokodil Center for Contemporary Literature with the company of our sister-on-arms of twin Engage! project. We have been working on 2019 planning as last phase of our project and rethinking together the sustainability of the project and the partnership with changes and enlargements. Our partnership has prepared and mapped our events from the first part of 2019 walking to our closing conference. Lisbon, June! Into ENCC (European Network of Cultural Centres)! The best plan!. Remember visit Krokodil and enjoy the best multi-literature-function space as we have done and please convince them to be your guides on Museum of Contemporary Art. Walk with their dog!

Staren naar de toekomst. Bang, spannend, toch nieuwsgierig. Onschuld.

The following text was written by one of the participating children, Frida:

Vándor

Hajnali csönd. Minden fűszálon egy-egy csepp harmat hintázik, az egész erdő párában és vízben úszik. Egy ház áll a rét közepén. Mintha egy meséből lépett volna elő, piros tetején madarak tanyáznak. Ablaka előtt a függönyök elhúzva. Ebben a kunyhóban él a vándor. Bár Életében nem járt soha sehol, ide született, itt élt és él. Küszöbét sem lépte át még egyszer sem. Távol áll tőle minden kalandozás, vidámság, szomorúság, ismerős vendég, és ismeretlen ember. Napjait egy dolog tölti ki, az unalom. Hiába lakik egy erdő mélyén, elrejtett zugban, hiába dalolnak fölötte a madarak, hiába süt be a napfény reggelente az ablakán, és hiába szökik át a függönyökön, hiába csúszik el ágyán, párnáján. Mert fél. Fél az idegentől, mert gyávának tartja magát. Így inkább elzárkózott, retteg tőle, hogy ha valakivel találkozna, megijedne. Fél a félelemtől. Álmában pedig sokszor jár messzi tájakon, kergetőzik a szél szállította pitypang-szirmocskákkal, sétál képzelt városokban, van Élete, szerelme, vannak barátai, ellenségei. Egy látomás mindig visszatér hozzá. Mikor elalszik álom formájában sokszor kísérti. Ilyenkor szegényen barangol, erdőkön, mezőkön, de tudja, hogy fontos. Azután királlyá változik, gazdag, fürdik az aranyban, de úgy érezi, jelentéktelen. És hiába lakik valós, erdei házában, vagy álombeli királyi palotában, mindig csak vándorol.

The results of the 'Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom' workshop. Photo and text by Anke Leenders.

Story 1

Every morning I wake up feeling like someone has punched me in my side. The first step out of bed is always the most difficult because it means a new day of worrying and having to face people around me who don’t look at me like they used to do. It feels like someone has written CANCER in capital letters on my forehead. I don't look at other people in the same way as before, and they don't look at me in the same way. To them, I’m fragile, as if I could break at any moment. To me, I’m like a bomb ready to explode and destroy everything around me. I want to escape my thoughts, I want to dream, fall into a deep sleep. But every morning I wake up again, trying to hold on to my dreams as they are ripped away from me by the fear and all my thoughts.

Story 2

My cheek lies flat against the ice, it feels hard, cold and tingly. The rough, icy surface scratches my cheek. I haven't been on the ice for two months and my skates feel too tight around my ankles. I knew it would end this way: me lying here on the ice after falling. I lie completely still with my cheek against the ice; it feels almost as if it has become stuck to the ice and if I were to lift my head now, my cheek would stay put and there would be a gaping and bleeding red hole in my face. Slowly I manage to get up on my knees: It’s still there, my cheek, that is. It’s cold and pink but it’s not stuck on the ice. My clothes are damp now and my head is cold. I forgot my cap, I used to have my long blond hair to keep me warm. I still haven’t grown used to having no hair, so I always end up freezing. Damn it. I should just give up skating, but I can’t do that either because that would mean that disgusting, annoying, foul-smelling disease would win. Damn it. I wish it would just disappear from my body. Damn it.

Story 3

05.15 breakfast. The oatmeal tastes of nothing - just like everything else. The chemo has killed off my taste buds. At 05.50 I go to the fitness centre. Even though I am physically and mentally exhausted, I go to the fitness centre. This is my free space. The cancer will always be there. It’s in my bones. With this at the back of my mind I enter the fitness room. I smile even though I'm not at all happy. This is something I've taught myself. Even though I’ve talked with the doctor, psychologists, friends and family, I can't let go of the thought. After training, I’m off to hospital for a check-up. I get blood tests and other treatments. Going through the check-ups aren’t the worst thing. It’s the week that comes after. The answers. What do the results say? Is the treatment working? Progress or setback?. PSA or piss off? 

The following text was written by one of the participating adults, Tamara:

Rab

Olyan rutinszerű volt az az este is, mint egy jól betanult sikeres koreográfia. Hálóköntösben olvasgatta Ali az aktuális limonádé könyvét, teát iszogatott, zöldet, mert az jó az idegeinek. Kikészítette a másnapi ruháját a karosszék karfájára olyan este 8 körül, akkurátusan bezárta a kertkaput, majd a ház rozoga tölgyfaajtaját.

Figyelmen kívül hagyta a már előzetesen lesötétített helységből kiszűrődő tompa puffanásokat (tánclépések?) és az elmosódó nyögdécseléseket.

Levette hálóköntösét, felakasztotta a legszebb vállfájára, majd az évek alatt megfoltosodott tükörben alaposan szemügyre vette magát szőke feje búbjától orgona színű lábkörméig. Gyengéden, sejtelmesen mosolyogva csúsztatta le válláról a szatén pizsamát, hagyta, hogy lágyan, a nyikorgó parkettára hulljon. Úgy gondolta, hogy ilyenkor, a hold ezüstös fényében fürödve a legszebb, nem is feltétlen az emberi test biblikus teremtése miatt (Isten mégiscsak a képmására teremtett minket), hanem mert ilyenkor hasonlított leginkább a szalonban kifüggesztett olajportréihoz.

Figyelmen kívül hagyta a sötét szobából kiszűrődő hangokat – lehet, ott többen is vannak?

Immáron mezítelenül kóválygott a tátongóan fekete házban, ez mind a koreográfia része. Csilingelve nyújt kulcsaiért, majd a klasszikus ragtapasz letépés előtti sóhajjal és makacssággal kinyitotta a szobát.

Engedj ki! – a hang egészem a szoba túloldalából szólt, a legsötétebbik pontból.

Ali ügyetlenül mesterkélt hatalmi pozitúrába rántotta gerincét s tettetett könnyedséggel válaszolt: Függönyöket elhúzhatom, ha szeretnéd, szép téli esténk van. A kertet egészen belepte a hó. Türelmetlen morajlással előrébb botorkált az alak, pont annyira, hogy elérje a hozzá közelebbik nehéz kord függöny sarkát s egy ideges rántással széthúzza azt. A félelem és az undor szimmetrikusan ült ki Ali arcára, „ragtapasz, ragtapasz” mondogatta magának, egy nap egyszer erre is időt kell szánnia.

Engedj ki! – most már tisztán, élesen kirajzolódott egy nagyon ápolatlan, nagyon mérges fiatal nő alakja. Arca, akárcsak Alié, de hiányzott róla a katonás rend és a szabálykövetés. Fogai sárgák, környezete csípősen dohányszagú. Haja fakó, teste formálatlan agyag gúla. – Engedj ki, ha mondom!

Ali összerándult, tettlegességig nem fajulhatnak a dolgok, hátralépett egyet reccsenő térddel.

Én vagyok minden, amit gyűlölsz, tudom – a sötétebbik kar, ami Alié is lehetne lomhán cigarettára gyújtott – de a sötétben tartva csak a te sötétséged leszek.

Fülében zúgó vérrel Ali hátrálni kezdett a küszöbig, vékony csuklója megpihent a kilincsen.

Nem engedlek, mert nem tehetem – suttogta s közben egy fél sasszé lépéssel behúzta a függönyt – te nem én vagyok, én nem lehetek te – itt Ali rosszallóan megcsóválta a fejét – Ha nem látlak nem fáj, ha itt tartalak megszűnsz.

A szoba lakója visszahátrált a sarokba, út közben felrúgott pár borosüveget és az ágytálát.

Visszajössz, visszajössz, mindig visszajössz- csúfolódott a sarokban kuporogva, pontos helyzetét az égő parázs mutatta. Gúnyos megjegyzésektől (nem csak híztál, de öregedtél is!) és nevetéstől zengő szobán újra kattant a zár.

Ali az ajtóval szembeni falhoz lapulva mereven nézte a szobát. Tekintete üres, mellkasa vadul hullámzott, kapkodta a levegőt. „Az nem én vagyok” - arca harciassá vált, izmai és állkapcsa egészen megfeszült. Egy pillanatig tartott az egész, majd kiegyensúlyozott léptekkel elindult a háló felé, gondtalanul dúdolt egy odaképzelt dallamot, s így, véget ért az a nap is.

Slideshow with pictures of all the texts and poems created during this unconventional and inspiring day. The day was filled with creative writing workshops that went beyond normality: we painted with words, played wordgames, created poems thanks to our smartphone and read stories next to a virtual bonfire!

Scrapping words, creating new meangful texts.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Yves Kun.

The following text was written by one of the participating children, Robin:

Sötétség

Ha lekapcsolod a villanyt sötét lesz, kivéve, ha nappal van. Viszont ha a nap is kikapcsol, nem látsz sokat, csak a nap tükrét a holdban. A hold, ami egy arcot tükröz felénk, ami egy végtelen tükör, mindig világít, kivéve, ha nappal van. Este a csillagok fénye olyan, mint pár tündér szeme, ami lát és figyel éjjel nappal, és te is látod őket, és érzed, hogy élik az életüket. Amikor belegondolsz, milyen jó lehet nekik az, hogy állnak egy helyben a kerek vagy nem kerek alsó vagy felső vagy oldalsó részeiken. Érzed, hogy vágysz arra, hogy végig ott álljál. Habár ha belegondolunk, rossz lehet nekik, mert már elég sok ideje vannak a Tejútrendszerünkben.

A Tejútrendszer, amit nem látunk még éjjel sem. Mert benne vagyunk. De az a sötétség, ami szép és gyönyörű. Lehet tűzijátékozni, és minden király dolgot csinálni. Persze akkor nem szép, ha megnézel pár olyan filmet, amitől megijedsz a sötétségtől. De az a lélekállapot, ami ilyenkor átjár, az a leggyönyörűbb dolog, ami van. Kivéve, ha nappal van.

The following text was written by one of the participating children, Brúnó:

Hideg

A hópelyhek lassan szállingózva érnek földet, majd szinte azonnal a kígyózó sártengerbe vesznek. A macskakő között kacskaringós patakok csordogálnak. Van, amely hópehely az útszéli szerencsétlent áztatja, és van, amely a háztetők cserepei között szlalomozva keres magának egy repedést, hol becsuroghat a lakásba. De amolyan is van, mely el sem éri a földet, mert a hózápor az előtt eláll, hogy az óriási mélységbe vetné magát. Viszont az összesnek egyazon a célja. Eljutni a békés tengerhez, amely végre megnyugvást rejt. De kit érdekel ez? Csak a bolondot meg a gyereket. A hópehely, az csak egy hópehely, se több, se kevesebb. Egy élettelen fagyott csepp, amely nem akarhat sehova jutni, semmit se tenni.

De. Akarhat.

The following text was written by one of the participating children, Gergő:

Apa

Sziasztok, Gyuri vagyok, most lettem 43 éves. Szeretem a munkámat, de rengeteget kell dolgoznom. Ez a sok munka nagyon rosszat tesz az idegeimnek. Gyorsabban leszek ideges, és mindig fáradt vagyok.

Amikor hazaérek, odajönnek köszönni a gyerekek. Ahogy szétnézek, látom, hogy mindenhol szétdobálva minden. Hirtelen úgy érzem, elhagyom a testem, de hamar visszatérek bele, ugyanis meghallom a kiabálást fentről.

- Hányszor mondjam még, hogy ne legyen a földön semmi!

Ekkor tudomásul veszem, hogy otthon vagyok, és még mielőtt kérések tömege hullana rám, befutok a WC-re. Bezárom az ajtót, és próbálok túlélni.

Amikor úgy érzem, hogy alábbhagyott a dúlás, kimerészkedek, és minden bútor mögé bebújva elkommandózok a szobámig. Halkan felfutok az emeletre a fürdőszobába, és bezárom az ajtót, amikor készen vagyok, és nem figyel senki, kisurranok és bezárkózok a hálószobába, megvárom, amíg lefekszenek a gyerekek.

Mikor elaludtak, lemegyek és bekapcsolom a TV-t hogy pihenhessek egy kicsit.

Este 10 körül hullafáradtan dőlök az ágyba, és egyből elalszom.

Így telik minden napom.

A special prize was given to Ákos Ferenc for poem that reuses a classical lyrical genre in an accutely contemporary manner.

Levél a házakon túlra



Kedves Hugi!

Nagyon érdekes ez a hely.

Sok dolog olyan, mint otthon,

de sok dolog teljesen más.

Például itt az éjszaka narancssárga,

de ugyanúgy emberek lakják a várost.

Bár furcsa emberek, azt meg kell hagyni.

Olyan a járásuk, mint a szaladás,

és néha azt képzelem, hogy ezek éjszaka

titokban mind kimennek a Duna-partra

és együtt arcot mosnak,

aztán csöpögő arccal kiülnek a Gellért-hegyre,

és olyan dolgokat akarnak, mint az örök élet.

Ha tényleg ezt tennék,

sokkal egyszerűbb lenne megérteni őket.

Ebben a városban sok a híd,

pedig csak egy folyó folyik át rajta.

Erről viszont a ragaszkodás jut eszembe:

ezek az emberek valahol mélyen

nagyon tudnak szeretni,

de lehet, csak én képzelek túl sokat

ezekbe a hidakba.

Amióta itt vagyok, a kedvenc szavam a hirtelen.

 – Egyébként mondd meg anyunak,

hogy jól vagyok, vannak barátaim,

jól megy az egyetem és találtam munkát.

Hogy vagytok? – Minden olyan

gyorsan történik, fel se lehet fogni semmit.

Tegnap egy barátom meg akarta ölni magát,

ma meg bejelentette, hogy holnapután megházasodik.

Találtam egy szórólapot is valamikor arról,

hogy gyerekzsúrt rendeznek a Terrorházában.

Lesz számháború és arcfestés.

Itt a szomorúságot sem veszik komolyan,

ez kicsit tetszik, nem tudom, miért.

Rám is hatással van ez a közeg,

ma ki akartam feküdni délben

a Szabadság híd közepére.

Végül mégse tettem meg.

A napjaim jól telnek, sokat szórakozom

az egyetem és a munka mellett.

Megnéztem minden nagy épületet,

jártam a Hősök terén és a Halászbástyánál is.

Rászoktam a cigarettára és elkezdtem

gitározni tanulni az albérlő-társam gitárján.

Tegnap láttam a tévében, hogy a kankalin

sötétben virágzik; te jutottál eszembe –

van már udvarlód? Hiányzol, hiányoztok.

Néha sírni szoktam a mozgólépcsőkön,

mert arra emlékeztetnek,

hogy nem lehet visszafordulni.

Csak csendben könnyezek,

aztán klausztrofóbiás leszek a metrón.

A kedvenc helyem a Margit-sziget:

annyira mű és kitalált, hogy ott

elfelejtem a valóságot és merek fára mászni.

Máshol feszélyeznek az emberek,

kivéve a hajléktalanokat, nekik

csak a szaguk zavar mindig.

Olykor elképzelem, hogy odaadom nekik

mindenemet, ami nálam van,

aztán meztelenül hazasétálok.

Arra is rájövök ilyenkor, hogy nekem

mindenem megvan.

Csak az ölelések hiányoznak,

de kényes vagyok, akárki ölelése

nekem nem jó. Hiányoztok.

Nemsokára hazalátogatok,

csak ki kéne állnom a Keletibe

és az első vonatra felszállni, ami arra megy.

Viszont ilyet én soha nem csinálok.

De hazudni se hazudok,

tényleg megyek nemsokára.

Szeretlek:

Bátyád

Szépírók Társasága has launched their project, Budapest-fragments, which is also part of SILO. Cofinanced by the Open Society Institute, this programme connects the variuos literary representations of Budapest with contemporary writers and secondary school students. Students learn about how a metropolis like Budapest has been represented in Hungarian literary tradition through short literary texts and contemporary writers' video commentaries. Students are also encouraged to write about their own Budapest experience. Check out the project's website at https://budapesttoredekek.wordpress.com/

At the closing event one of the special prizes went to Nóra Rózsa for her sensitive description of the social and cultural versatility of a district.

Újpalota

„1968 és 1977 között felépült Újpalota, a főváros egyik legnagyobb lakótelepe.”- írja a wikipédia. Ennyi különlegességet ír erről a területről az oldal. Pedig szerintem sok érdekesség és kettősség lelhető fel itt.

***

A Vásárcsarnokban sok mindent meg lehet tudni az emberekről. Ha az ember lemegy, nagyon könnyen képet kap az itteniekről. Lényegében csak három különböző emberrel lehet találkozni: az elégedettel, a reménykedővel és a kilátástalannal. Aki már régóta él itt, könnyen meg tudja különböztetni őket, csak egy pillantás a szembejövő arcára és már tudod is. Gondolom, nem meglepő az, hogy az elégedettből van a legkevesebb. Ami viszont engem büszkeséggel tölt el, hogy a reménykedők és a kilátástalanok száma közel azonos. Most ezen meg lehet akadni, hogy én erre mégis miért vagyok büszke? Az miért jó, ha ugyanannyi kilátástalan van, mint amennyi reménykedő? Ez egyszerű, ugyanis amíg a pesszimisták nincsenek többségben, addig minden pesszimistára jut egy optimista, aki meg tudja győzni vagy esetleg segíteni neki. Így büszke tudok maradni a társadalomra és az emberekbe vetett hitem is megmarad. Optimistából könnyebb pesszimistát csinálni mint fordítva, így nem szabad, hogy több borúlátó legyen.

***

Egy szokványos vasárnap délután volt. Együtt ebédeltünk a konyhában, az előétel borsóleves volt, a második pedig rántott hús krumplipürével. A konyhaablakból pedig a következő látkép tárult elénk: szemben - az itt szokásos és a miénkkel megegyező - tízemeletes panel, a villamossínek kettészelik az utcát, parkoló kocsik a szemközti ház és a miénk előtt is. A szemben lévő panel mellett és mögött pedig még több panel. Hirtelen megszólal édesapám:

-       Láttátok?

-       Mit? – kérdeztük szinkronban anyámmal.

A szemközti ház nyolcadik emeletének erkélyéről kiugrott egy nő. Szerencséje volt; sok csontja eltört és belső sérülései lettek, de túlélte, mert a kapu felett lévő műanyagtetőre esett. Fura azt mondani, hogy szerencséje volt, hiszen ő valószínűleg nem így élte meg.

***

A füles a fülemben, jó kis pörgős zenét hallgatok és várom a liftet, amikor bejön a kapun a Kosztáné és megáll mellettem. Szokás szerint tele van aggatva arany ékszerekkel, párducmintás felső van rajta és sok smink. Jó és illedelmes gyerekként köszönök neki, mint az elmúlt 17 évben mindig.  Ő pedig beszélgetést kezdeményez, mint mindig. Végre megérkezik a lift, nyúlok az ajtóért, hogy kinyissam, és akkor látja meg a hennát a kezemen.

-       De szép a kezeden az a tetoválás! Igazi?

-       Köszönöm szépen és nem igazi, ez csak henna, én csináltam.

-       Tényleg? Nagyon ügyes vagy.

-       Köszönöm – mondtam és összességében ennyi is lett volna a beszélgetés, ha nem a Kosztánéval szállok be a liftbe, vagy ha esetleg gyorsabb a lift.

-       Nem tudnál nekem is csinálni? – kérdezte.

-       De persze. Mikor?

-       Ráérsz ma délután? – kérdezte, közben megérkezett a lift az ötödikre.

-       Rá – feleltem. Már kiszálltam a liftből és tartottam az ajtót úgy beszélgettünk.

-       Fent vagy a Facebookon? Mert akkor a Gyuszika megkeres és ír neked, hogy hányra gyere fel hozzánk.

-       Igen, fent – mondtam és közben valaki felettünk elkezdett dörömbölni a liftajtón, mert gondolom sietős dolga volt.

Délután, amikor felmentem hozzájuk, az egyik unoka nyitott ajtót. A házban mindenki tudja, hogy a Koszta házaspár túl fiatal nagyszülőknek, hiszen mindketten csak 50 körül vannak. Azt is mindenki tudja, hogy a lányuk ahányszor eltűnik hónapokra, esetleg több mint egy évre, akkor valahogy mindig terhesen kerül elő. A kisebb gyereküket, Gyuszikát, pedig el kellett vinni egy másik általánosba, mert az előzőben a tesitanár miatt eltört a keze. Ezeket a tényeket Kosztáné szíves örömest megosztja boldog-boldogtalannal. Nekik is nagy lakásuk van, mint nekünk, azzal a különbséggel, hogy minden bútor és elektronikai berendezés a legújabb vagy a legdrágább.  Miután kész voltam a hennával megbeszéltük, hogy megyek másnap is, és akkor csinálok hennát a két kicsinek és nagypapinak is. Elkezdtem összeszedni a cuccaimat.

-       Zsuzsikám, mennyivel tartozom? 2000-3000 Forint? – kérdezte a nő.

-       Semennyivel – feleltem.  

-       Na, hát ne csináld már, hisz olyan szép lett, ebből meg lehetne élni. Akkor azt mondd meg mennyibe került a festék.

-       600 Forint, de tényleg nem kell örömmel csináltam és nem fáradtság – mondtam.

-       Dehogynem, ha valaki dolgozik azt meg kell fizetni. Itt egy ezres, addig nem mész ki, amíg nem fogadod el. Majd szólunk a barátainknak is, tudod, akikkel szoktunk menni ezekre az amerikai autós találkozókra és akkor majd lesz egy csomó megbízásod.

-       Rendben köszönöm, viszlát – és ezzel ki is slisszoltam onnan, Kosztáné meg már Gyuszika barátnőjével kiabált, hogy miért nem kért hennát.  

Igen, ők egy igazi újpalotai cigány család, de a jobbik fajtából, ha lehet ilyen bántón fogalmazni. Hiszen a nagypapinak van munkája és a saját kis okosságaikból élnek úgy ahogy, de ezzel nem ártanak senkinek.

***

Újpalota közösségi központja a felső tagozatosoknak a Fő tér. Itt szokott inni a sok szeretethiányos gyerek, akikre a szüleik egyáltalán nem figyelnek. Igen, 12-14 évesekről beszélgetünk.  Az ebbe a társaságba tartozó fiataloknak többnyire rosszak a szociális körülményei, nem tanulnak jól és a szüleik sem foglalkoznak velük. A kerületi iskolákban pedig vagy foglalkoznak velük, vagy nem. Egy ebbe a társaságba tartozó lánnyal volt nekem és édesanyámnak egy megdöbbentő beszélgetésünk. A családról beszélgettünk.

-       Hát, én nem szoktam anyuval beszélgetni. Az a közös programunk, hogy minden este leülünk csöndben egymás mellé, és megnézzük a Barátok közt-öt. Aztán én is megyek a saját szobámba és megy ő is az övébe – mesélte Beka. Anyuval csak csöndben pislogtunk egymásra, hirtelen egyikünk sem tudott erre mit reagálni. Erre folytatta:

-       Nem baj, ha valami bajom van, azt úgysem vele beszélem meg.

-       Akkor kivel? – kérdezte anyu. 

-       Van egy képzelt világom, amiben minden olyan, mint egy mesebeli erdőben. Van egy főboszorkány, aki nem gonosz. Ellinek hívják. Esküvői ruhában van mindig, hosszú uszállyal és fátyollal, az arca pedig gyönyörű. Vele szoktam megbeszélni vagy a barátommal. Mielőtt hülyének néztek tudom, hogy Elli nem valós, de jobb mint a semmi, ha esetleg Benji nem ér rá vagy nem engedi el a bolond mostohaapja.

Ezek után csak annyit érdemes még tudni Bekáról, hogy ki akart menni külföldre tanulni, és ki is ment. Szinte önerőből, de mindenféleképpen szülői támogatás nélkül. A főtéri társaságból ő pont a szerencsések közé tartozik. A többiek abban az egy évben, amíg ő kint volt, ugyanúgy ültek kint a padokon és ittak leckeírás helyett.

***

A mi házunk mindig is vízválasztó volt. A ház elülső oldala a többi panelre nézett, míg a másik oldala a kertes házakra és egészen Budáig el lehet látni. A hátsó részen a kertes házak mellett ott az ovi és a bölcsi. Az épület előtt egy csomó pad, ahova le lehet ülni a szülőknek, amíg várnak a gyerekekre. Volt két-három év, amikor nyáron éjszakánként a csövesek buliztak azokon a padokon. A csöndes lakótelepen éjszaka a házak között nagyon jól visszahangzik minden. A nagypapámmal egyik este megelégeltük, hogy egyikünk sem tud aludni. Fogtunk pár vízibombát, és kidobtuk az erkélyről a csövesek mellé. A tivornyázókat annyira nem hatotta meg a dolog, mi ketten ellenben nagyon jól szórakoztunk. A következő estéken már versenyt tartottunk, hogy melyikünk tudja hozzájuk a legközelebb dobni. Természetesen arra nem volt esély, hogy eltaláljuk őket, de azért jó buli volt. A hajléktalanokat nem hatották meg a mi vízibombáink, de a máshonnan érkező „kussoljatok” és egyéb trágár kiáltások sem. A harmadik nyár után leszedték az ovi elől a padokat.

***

Ezekben a történetekben az az érdekes számomra, hogy a teljesen eltérő életutak egymás mellett játszódnak. Akikről most szó volt, ugyanabban a 200 méteres körzetben laknak és valószínűleg minden héten elsétálnak egymás mellett legalább egyszer, talán valami miatt még szóba is elegyednek. Szerintem ez a kontraszt nincs meg a város más területein. Ott sokkal jobban elkülönülnek, de itt nem. Ez az érzés nincs meg sehol máshol.

A visit at SILO partner's Krokodil Festival. Szépírók Társasága vice-chairman Ferenc Czinki, member Gábor Schein and László Krasznahorkai represented Hungary at the events.

During a Sun Salutation in yoga, I notice that my clothes didn’t feel comfortable on me. I adjust them and go on to the next exercise. There's still something bothering me, but it’s not on the outside and I can't take it away. The next morning I'm number 7 in the phone queue for the doctor’s office. I’m about to give up, maybe the lump in my abdomen will just go away by itself? I know that it won’t, though, and therefore I wait. It’s hard waiting. I tell the doctor that I have a lump in my stomach! The doctor says "Are you pregnant"? Even though it was my highest wish I had to answer “No”'. The doctor says "come straight away". I call my boyfriend and cry – I’m afraid, expecting the worst. Perhaps I knew already this morning what the day would bring, because I didn’t put on my mascara. The doctor put me on a cancer treatment pathway and asked me to go to the hospital the following Tuesday. We went to our holiday home during the weekend. I sat with my boyfriend in front of the wood stove and drank red wine. We were hopeful and convinced each other that it was probably just a harmless cyst, just like the one my mother had when she was pregnant with me. I alternated between hope and fear. We shared the hope, but I was often alone with my fears. During an ultrasound scan, the doctor confirmed my fears. Yes, it’s a cyst but there is some tissue inside which could be cancerous. The plan is to have you go through an MR scan and then surgery. I'm afraid of cancer because you can die from it, but I'm almost just as afraid of losing the ability to have children. The waiting time: a void, a vacuum, it was long and merciless. I learned that as a human being you can’t cope with being sad all the time. It became a basic feeling, for a period, but I took my breaks from it. I went through surgery and then it was time to receive the news. Yes, I had cancer. 10 days passed before I received the answer about whether I needed final surgery. That was the doctor's code for saying whether my last ovary and my uterus also had to be removed. I wanted kids and couldn’t imagine a future without having kids. My boyfriend and I looked into alternative methods to have children, because what if? The biopsy result confirmed that the diagnosis was cancer. Fortunately, at such an early stage that my fertility could be preserved. 3 months later I became pregnant with Storm; he’ll turn 6 this Saturday.

We have developed a methodology that organisers of literature events can use to evaluate their current practices.

During the international ENGAGE! Workshop in Poland, we have reviewed together each other’s current practices in a creative way. Participants critically reviewed and improved each other's literary event with regards to access, contribution and/or co-decision. Our workshop methodology focused on "storytelling" about the own event, by means of building bricks, pens, paint, wood and all other creative tools that can be useful to facilitate a discussion. Participants were asked to first visualise their current practices and then share this in group.

At the closing event of the Budapest Fragments project the first prize went to Zsombor Hajdara. His ironic short story is about the tenants of an olda block of flats, so characteristic of Budapest.

Nagy számok törvénye

Háromszáz-tizenhétszer huszonhárom… - számolok, amikor elkezdődik a szokásos délutáni zenebona.

- „Semmi kétség! Hét mérföldnyire sodort a vihar a biztos kikötőtől.” – Ez a Bolygó Hollandi. Wagnertől. Már kívülről tudom, mert Kovácsék minden nap operát hallgatnak a rádióban.

Próbálok koncentrálni. Háromszáz-huszonháromszor tizenhét. Nem! – szétmegy a fejem és Daland csak üvölt tovább:

- „Oly hosszú út után, ily közel a célhoz: ez a csapás még hátra volt!”

- Én is közel vagyok már a célhoz, de ezt a csapást már nem bírom! Ennyi! – kiáltok fel egyedül a lakásban. Felpattanok, és minden papírt ott hagyva elindulok kifelé. Még a papucsomat sem veszem át, mielőtt kilépnék a ház belső folyosójára.

A negyedik emelet egy belvárosi házban nem valami csábító: omladozó fal, kissé dohos, belsőfolyosós tér, de a külvilághoz képest legalább mindig csendes. Csendes lenne, ha Kovácsék nem laknának velünk.

Kilépek a folyosóra, és elmegyek a vasszekrény mellett, amelyben a régi főkönyveket tartom. A pepitakövön folyton megcsúszom, de végül is elvergődöm a hatszáz-hatvanhatos számig.

Bekopogok, de nem jön válasz. Megpróbálom még egyszer, most egy kicsit hangosabban. Mozgolódás hallatszik bentről, és pár pillanat múlva nyílik az ajtó.

- Áh, Zoli, te vagy az! – Kovácsné egyik kezében babkonzervvel, derekán konyharuhával jelenik meg a résben. – Mit tehetek érted?

- Csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem tetszene lehalkítani egy kicsit a rádiót? – kérdezem tisztelettudóan. Nem tudom, honnan veszi, hogy Zolinak nevezhet, mintha az unokája lennék, de ezt már megszoktam.

- Jaj, talán ennyire áthallatszik? – kérdez vissza Kovácsné elkerülve a válaszadást.

- Nos, mivel nyitva van a konyhaablak, igen – valószínűleg még az utca másik oldalán is hallják – teszem hozzá magamban.

- Azt nem csukhatom be, mert teljesen bemelegszik a lakás! – Kovácsné úgy mondja, mintha a saját nevemet próbálná elmagyarázni nekem.

- De ha úgyis ott van a konyhában, akkor biztos hallja a rádiót kicsit halkabban is, nem? – kezdem lassan elveszíteni a türelmemet az idős konyhatündérrel szemben.

- Sajnos nem, a férjem átrakatta velem a nappaliba, mert nem fért el az új kenyértartó, amit a piacon vett előző vasárnap.

- Hát hallgasson akkor rádiót, amikor a nappaliban van! – szakad el a cérnám, és már-már tikkelő szemekkel emelem magasba a karomat.

- Vigyázz a szádra, fiatalember! – komolyodik el Kovácsné.

- Kérem, én nem akarok rosszban lenni önökkel, de az egész épület operát hallgat délutánonként! – folytatom. – Na, jó. Mit kér azért cserébe, hogy legalább a hét négy napján megfossza magát az opera örömeitől? Levigyem a szemetet? Vásároljak be? – adom fel a harcot.

- Ha már így felajánlja, beszélhetne a felettünk lakó lánnyal, ha jól tudom Zita a neve – tetteti tudatlanságát a pletykás öregasszony. – Minden szombaton virradatig bulizik, nem is hallom tőle a rádiót – teszi hozzá bizalmasan, - és folyton rosszarcú fiatal embereket hoz fel magához.

- Rendben, intézkedem! – harapok rá a könnyűnek tűnő feladatra. – Akkor megegyeztünk? – nyújtom a kezem.

- Persze – mosolyog rám hiányos fogsorával Kovács néni, és kezet rázunk.

Felmegyek a lépcsőn az ötödikre, és emlékezetből betippelem a megfelelő lakást. Itt már csengő is van. Micsoda fiatalosság! – gondolom. Megnyomom és várok.

- Igen, tessék – jelenik meg a résben egy vörös, huszonéves fej.

- Zita, igaz?

- Igen – nyílik ki jobban az ajtó.

- Zoltán vagyok. A negyediken lakom. Ön alatt pedig egy öreg házaspár él, és arra szeretnék megkérni, hogy ha lehet, kicsit esetleg enyhíthetne a hetente jelentkező szombat esti lázon. Éppen csak egy kicsit – próbálom szépíteni a kérést.

- Semmi közük ahhoz, hogy mit csinálok szombat esténként! – háborodik fel a hölgy, aki akár a lányom is lehetne. – Örülök, hogy egyáltalán hazaérek estére.

- Gondoljon szegények idegeire – és az enyéimre is, – ők már nem bírják az éjszakai virrasztást, korán szeretnének lepihenni!

- Ezt sajnálattal hallom. Ha viszont csak ennyit akart, akkor… - kezdi becsukni az ajtót.

- Én nem segíthetek ezen valahogy? Tudja, jóban vagyok a gondnokkal – teszem a lábam a résbe.

- Kit érdekel az az iszákos vén fazon? – néz rám a kiscsaj, mintha éppen most vallottam volna be neki, hogy drogozom. – Ismeri-e Nagy urat? Tudja, azt a köpcös pasit.

- Látásból.

- Nagyon jó. Akkor szóljon neki, hogy tanuljon meg parkolni, ha már egy akkora benga autót vett magának. Sose tudok az utcában megállni, mert ő három helyre pakolja be a verdáját. Ha lesz parkolóhely, éjfélkor bezár nálam is a bazár.

- Pompás! – fagy az arcomra a mosoly. – Máris megkérdezem.

Nagy úr a leggazdagabb lakó a házban, menedzser valamelyik nagy nevű cégnél. Csak azért lakik itt már egy hónapja, mert a feleségével válnak. Nem is értem, miért… . A negyediken lakik ő is. Éppen a lépcsőn találkozunk. Biztos megbeszélésre megy.

- Jó napot kívánok! – kezdem mézes-mázasan.

- Jó napot! – robog el mellettem.

- Kérem, lenne egy perce? – állok elé.

- Nem igazán, de mondja, ha ilyen fontos. Zoltán a könyvelő, igaz? – szinte megvetéssel beszél a valódi munkával járó foglalkozásokról.

- Csak arra szeretném megkérni, hogy ha lehet, figyelmesebben parkoljon az utcában.

- Nincs is kocsija – mondja, és az órájára néz, aminek az ára valószínűleg felér egy kocsiéval. – Ráadásul, amint azt láthatja is, mindig sietek, szóval nincs időm pontosan tíz centire megállni a járdától, ahogy azt a KRESZ megkívánja.

- Persze, megértem – bólogatok. Legszívesebben behúznék egyet ennek az egoistának. – Azért megpróbálja, ugye?

- Nem merem, mert azok a kis pondrók folyton összemaszatolják, vagy megkarcolják a kocsikat az utcában.

- Milyen kölykök? – fordítom le magamnak a közlést.

- Hát az emelet másik felén lakó nő két ivadéka – mutat maga mögé a szolibarna üzletember. – Értem én, hogy egyedül nevelni két gyereket nem nagy móka, de azért ennyi tiszteletet beléjük verhetett volna.

- Ha beszélek vele, beáll rendesen? – most már tök mindegy, csak legyen vége ennek a hűhónak.

- Nem mintha feladatom lenne, hogy mindenki ügyes-bajos dolgával foglalkozzak. Persze a közösségért mindent. Majd meglátom mit tehetek. – Nagy úr már el is futott mellettem és a lépcsőforduló elnyeli léptei hangját.

Átmegyek Jutkához. Szegény egyedülálló anya mióta a férje meghalt. Szívroham.

Bekopogok, szinte azonnal nyílik is az ajtó. Egy hétéves forma gyerek áll ott, kezében Lego-űrhajó.

- Szia, anyukád itthon van? – hajolok le hozzá.

- Andris, mondtam, hogy nem nyithatod ki az ajtót, csak ha én is ott vagyok – érkezik Jutka, karjában egy kislánnyal. – Jó napot Zoltán. Miben segíthetek?

- Kicsit feszélyezve érzem magam, hogy nekem kell erről önnel beszélnem, de a gyermekei kicsit szeleburdiak – próbálok finoman fogalmazni, nehogy már az elején elrontsam.

- Talán tönkre tettek valamit? – kérdezi.

- Nem, dehogy – nyugtatom. – Csak egyesek a házból arra panaszkodtak, hogy összekarcolják a kocsikat, amikor kint játszanak az utcán.

- Nem hinném, hogy tisztában van azzal, hogy milyen problémás két gyerekkel, két iskolatáskával és nagy bevásárló szatyrokkal közlekedni.

- Bizonyára nem… .

- Nos, akkor már értem, hogy miért rakta ki a folyosóra a komplett páncélszéfjét.

- Tessék?! – kerekedik ki a szemem.

- Az egész folyosót elfoglalja, alig lehet közlekedni miatta. Mindemellett ronda és attól félek, lassan szétesik. Egyáltalán mit tart benne? – záporoznak a kifogások Jutka szájából.

- A munkámat, amiből megélek! – emelem fel a hangomat, teljesen megdöbbenve az ellentámadástól. – Megérti, hogy nem akarok iratkupacok között élni? További szép napot!

Sarkon fordulok, és elmegyek. Micsoda perszóna! Mégis, mit képzel! Nem is tud semmit a mindennapjaimról; hogy milyen kevés a hely, és mennyi papír halmozódik fel.

Visszamegyek a lakásomba. Újra leülök dolgozni. Ezek az emberek semmire sem jók, nem is figyelnek másokra.

Persze Daland még nem fogyott ki a szuszból:

- „Úgy tetszik, épp oly lusták, mint mi” – áriázza az egész háznak.

Hát, így tuti megőrülök. Na, mindegy, hol is tartottam… ja, igen: háromszáz-tizenhétszer huszonhárom…

SILO workshop at the congres "from global teacher to global citizen" on 12/10.

If you opened the enveloppe and were to find a mix of poetry fragments and a hip hop texts, would you be able to see the difference?

In this workshop for poetry-haters, the haters realised they do not hate it as much as they thought... When Rihanna becomes Shakespeare and Shakespeare EMINEM!

The following text was written by one of the participating adults, Vicus:

Világok harca

A sámán ütemes ringatózásba kezdett.

Mormogása eleinte csak zümmögésként osont a viskók között, majd ahogy erősödött, ahogy egyre hangosabb és indulatosabb lett, úgy váltott fojtó ölelésbe a hangok vihara, mely rémülettel és bizonytalansággal töltötte fel a falu éjszakai álmatlanságát.

Senki sem aludt.

Mind tudták, hogy most dől el a világuk sorsa.

A lány négykézláb állt a keményre döngölt földpadlón és egy teknőt súrolt az ütemes morajlás ritmusára egyre erőteljesebb és keményebb mozdulatokkal.

Kívánta, akarta, vágyta, hogy a sámán üvöltése felhangozzon, és szétrepessze a békéért nyavalygók dobhártyáját. Kora reggel határozta el, hogy a sámánnal együtt fordul majd az istenekhez akkor, amikor megérkezik a tenger felől a sós szél, és visszafújja a napot a hegyek közé, oda, ahol „Azok” lapulnak.

Azok.

Akiktől félni kell.

És ő már nem akart félni.

A fiú a hamvadó tűz mellett feküdt és hallgatott. A zúgó szél, és a hegyek között ide-oda csapódó morgás nem engedte aludni.

A többiek azt mondták, hogy a falu félbolond varázslója kiáltozik odalent, de hadd kiáltozzon, majd abbahagyja.

Felült.

A nagysátorból indulatos kiáltás hallatszott.

Most dől el a holnapuk.

Talán az életük.

És a többiek mind alszanak.

Felállt, és óvatosan kimászott a sziklaperemre, ahonnan látni lehetett a fák rejtekében élő törzs kunyhóinak sziluettjeit. És azt az egyetlen pislákoló fénypontot, ami valahol a házak között megbújva jelzett az égieknek. Talán segítségért fohászkodott.

A dörmögés itt még erősebben érződött. Már nem a fülével érzékelte, hanem a testével, ahogy együtt dübörgött minden porcikája a sziklák visszaverte ritmussal.

Lassan felállt, lehunyta a szemét, és szinte öntudatlanul tárta szét a karjait, hogy minél erőteljesebben járhassa át az erő, ami békét akart.

Fenyegetőn, de erőt adón dübörögte agyában a vágyat, hogy nem harcolhatnak.

A lány kinyitotta szemét, miközben mozdulatai nem lassultak. Akkor sem tudott megállni, amikor a hold fényében meglátta a pirosra festett teknőt. Nem tudta, mikor serkent ki az első vércsepp, nem tudta, mióta súrolta már önnön vérével a hatalmas edényt.

Megdermedt.

Belépett a teknőbe, és végigfeküdt benne. Mellkasára terítette a véres rongyot, majd széttárta karjait, és lehunyta a szemét.

A sámán felállt. Kántálása már hörgésként szakadt ki fáradt torkából, de nem hagyta abba. Egyik kezét kinyújtotta a hegy felé, másikat a viskók felé, majd egy utolsó, a föld legmélyéről induló kiáltással hirtelen magasba rántotta és összecsapta két tenyerét.

A döntés megszületett.

Karácsony volt.

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

 still remember her – the young woman, the girl. She was 20 years old – or thereabouts. She made an impression on me – and I on her. I was her contact nurse during her radiation therapy. But sometimes I was also her friend and her mother. I still remember the day she took me aside in the dressing room to ask for advice about her future life. She confided her anxieties, hopes and dreams. I also remember that she was absolutely crazy about Thomas Helmig. He had just released a new CD and she played it on repeat every day. It became a habit for us to remember the exact place we had come to in a song and then find it again the next day. She was neither the first nor the last young person I have been in contact with. But the only other young girl who made just as big an impression on me, I only met once. She’d been sent over to us for a single treatment – a fraction. She sat there in the room with her parents in the new clothes that they’d just been out to buy. And that she was going to go and return afterwards . She didn’t want them anyway. She sat there shuddering slightly in the chair – huddled together and with her head bent low. She clearly didn’t want to be there. I told her, as I’m supposed to, about what was going to happen – but it was only her parents who spoke to me. And then it happened – I asked the completely wrong question. I said "How are you?" – the answer fell promptly and with all the disdain of youth: “How do you think I feel?" It was my worst moment – but also my best – one of those moments when the answer, the continuation of the conversation, came promptly and without thinking. "I don't think that you're feeling very well – I don't think you want to be here," I said, and continued: "But I’m asking you because I need to find out how I can help you with what you have to go through here with me." Somehow what I said – the fact that I was able to react to her dissatisfaction with the whole situation – say the right thing – without having to think about it first - made her open up to me. I don’t think that she remembers me for anything in particular - in this regard, the two girls I remember are very different. For one of them I was something special – for the other I was just one of those irritating nurses. But with regard to the girl who was annoyed with me, I still got something positive out of it. Something that has affected how I approach other young people.

Perhaps this is more important than all the other things we learn during our training and other courses. Not courses and everything else aren’t important. But what we learn from our patients – from meeting them and listening to them. That we listen and don’t forget to pay attention to them, perhaps that’s the most important tool for developing our nursing and care – our way of being with and helping them.

As I write this, I also think about all of my mistakes – all the times (granted, one single episode in particular) where I’ve said or done something that was just totally wrong or silly in that specific situation. But you learn from these situations, too.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Rick Heyens.

At the closing event of the Budapest Fragments project the second prize was awarded to Tünde Virág Katona. Her slam poem, called Monoluge to the City, is a paraphrase of a Hungarian classic, and it tells about a night in which the protagonist wanders along the derelict streets of Budapest.

Monológ a városhoz

Szombat este.

Tántorgok haza kocsmai árkokból,

Szombat hajnali háromkor.

Hajnali három óra…

Nincs semmi félelem bennem,

Hisz’ nincs rám a bölcsőmben…

Tudod nekem ez az egész olyan otthonos..

Békés a húgyszag,

A teletaggelt falak,

Az élénkség mögötti élettelenség,

Amikor beüt a buszon a hajnali három óra.

Az utcán Jehova tanúi tanítanak a jóra.

A vegánok épp gyilkosnak neveznek..

Van-e olyan a városban, aki még szerethet?

Mert mindezekkel együtt én szeretlek,

Te néha gázos, de amúgy bájos félkarátos

sáros város,

Nekem olyan biztonságos

Itt Budapesten.

Nem úgy, mint most a saját testem…

Próbálom magam nem hanyatt vágni,

Ha ilyen vagyok, Szerethet-e még Bárki?

Így, ahogy most vagyok ÉN.

Hisz’ Városom, szívedben lakom,

A belváros közepén.

Nekem nincs más béke,

Csak a nyócker népe,

Velem csak a belváros van, hiába nézek az

égre…

Még egy imába is csak ezt tudnám szedni;

Túl sok minden van darabokra tépve…

Úgyhogy tépek én is, ha velem is ezt

csináljátok,

Jehova tanúi, vegánok, lányok…

Szeret-e még Bárki, úgy,

Ha mindjárt hányok?

Mindig úgy hajtottam, de most

Szét vagyok esve…

Érek-e annyit hogy segítsenek?

Ha nekem már nincsen városom, éjjelem, se

nappalom,

csak a kéken izzó hajnalon

A séta haza,

Ha már lehúztak a bús napok,

Érek-e annyit, hogy belém rúgjatok?

Valaki rúgjon belém!

Hívom a várost,

De csak az éjszakai lámpa ég,

Hiába hívom persze,

Ha bárkinek lenne mersze,

Városom, megversz-e még?

De nem felel senki.

Az utcai biztos álmomból,

Szombat hajnali háromkor.

The following text was written by one of the participating children, Lola:

1665, London

Csend van, az éj nyugodt

Egy tücsök sem ciripel

Kong az üres templom harangja,

Holtakat kísér el..

Szüntelenül hányják a földet,

Halomba a holtakat,

Egy szál virág sem kerül,

Egy sírkövet sem hordanak

Az úton egy asszony fekszik

Rettentő a fájdalma

Élet halál között játszik,

A háza már rég le lett zárva

Sokan várják mikor jön,

Mikor jön ismét a Halál

Mikor kopogtat az ablakon,

Mikor sikít valaki már..

Az utolsó hangok is elhalnak,

Állnak a lezárt házak,

Kihalt és halotti csend honol,

Vörös keresztek és mázak.

Valakit már elrabolt,

Elvitt magával a Halál,

Soha többé nem zeng hang

A sírhalom alján..

Amikor vége van,vége,

Kialszik minden fény

Ott áll maga a Kaszás,

Az faajtó küszöbén.

At the closing event of the Budapest Fragments project the jury gave out a shared third prize. One of the winners was Dóra Csürös who wrote the story of an old typewriter a witness to history. Her short story is called Antique.

Antik



Egy öreg írógép ült az asztal közepén, valahol a belvárosban, Pesten.

A betűk egy része már lekopott a használattól, de a betűtár nagy része még kivehető volt. A billentyűket nehezebb volt megmozdítani, mint újkorában, pedig akkor sem volt egyszerű. A tintaszalag elszáradt az évek során, de ez hozzátartozott a külleméhez. Ebben az írógépben nem volt semmi különös. Olcsó dolog lehetett a maga idejében: egyszerű darab volt, és márkajelzést sem lehetett felfedezni rajta. Nem voltak rajta díszítések, vagy bármi különleges. Egy nagy, nehéz, fekete, és öreg gép volt. Hogyha annak az embernek, aki ezt az írógépet évtizedekkel ezelőtt megvásárolta, bárki azt mondta volna, hogy ez valakinek még egészen sokat fog érni, valószínűleg bolondnak nevezte volna az illetőt. Hiszen ez csak egy egyszerű írógép volt. Egy talán már újkorában is „kopott” darab.

A modern ember azonban igencsak nagyra tartja az ilyen egyszerű dolgokat. Úgy nevezik őket: „antik”, és ez a szó önmagában pénzt ért.

És ez a darab hamisíthatatlanul antik volt.

- Honnan van? – kérdezte az egyik férfi, aki túlságosan el volt foglalva az írógép szemlélésével ahhoz, hogy beszélgetőtársának szemébe nézzen. Úgy tűnt, már a szemkontaktus is antiknak számít.

- Örököltem. A nagyapámé volt, de nem tudjuk, honnan szerezte – a másik férfi az írógépet figyelőt nézte közel annyira figyelmesen, mint amaz az írógépet. – De már akkor sem volt egy új darab.

- Azért jó lenne tudni, mikori – válaszolta a másik továbbra is a gépre tapasztott szemekkel. – Ki gyártotta, hol, mikor…

Csend. Az eladónak kevés mondanivalója volt minderről. Mindketten tudták, hogy ő sincs mindezzel tisztában. De igazándiból nem is számított. Az egész csupán a szentimentalizmus kérdése volt: megéri-e a benne rejlő emlékeket, vagy sem.

Ó, és ennek az írógépnek voltak emlékei!

1921, február

Drága Édesanyám!

Ez az utolsó levél, amelyet hajlandó vagyok elküldeni neked. Mondd meg Apának, hogy ide kell jönnötök. Tudom, hogy otthon akartok maradni, de az már nem Magyarország. A hábprúnak vége, és még a karácsonyt sem töltöttük együtt. Gyertek fel Budapestre. Találok nektek helyet, ahol lakhattok. Kérlek, ha szeretsz, ne hagyj magamra. Gyere haza.

Szerető fiad,

Misi

A betűket gyorsan nyomták le. Itt-ott voltak javítások, halvány betűk fölött átírt szóvégek. Rövid mondatok, és egy ujjlenyomat, a friss tinta ügyetlen elkenése. Ha annak az öreg írógépnek valaha volt lelke, és ismerte a lenyomott betűket, emlékezett a levelekre, bizonyára eltűnődött. Pár dolgon. Például:

Egy: Miért püföli a betűket bárki is ilyen gyorsan? Kegyetlenség. Az udvariasság még senkinek sem árthatott meg.

Kettő: A „hábprúnak” nem egy értelmes szó. És még csak ki sincs javítva.

Három: Vajon áttelepültek?

Az írógép egy különös embernek tartotta ezt a Misi nevű illetőt. Sokat írt a szüleinek, az már biztos. De hogy mire kellett neki az írógép ehhez, az már rejtély volt. Azért – még ha udvariatlan is – nem volt rossz ember az a Misi. Az biztos, hogy szentimentális alkat volt. Többször hangzott el a leveleiben az, hogy „ha szeretsz”, és „szerető fiad/unokád/testvéred/stb.” mint egy jó romantikus regényben.

Nem is írt sokat. Nem szerette cifrázni a dolgokat.

De persze nem Misi volt az egyetlen. Öreg volt ő ahhoz, hogy mindre emlékezzen, de pár mégis megmaradt.

1945, január

Felrobbantották a Lánchidat is. Nincs többé. Azt hittem, mindig arról fogok emlékezni a városra. De most már nincs ott. Mintha sose lett volna. Minden olyan, mint a Pokolban. Rettegek már jó egy éve mindenkitől. A katonáktól… az emberektől általánosságban. Legyen az szovjet, német vagy magyar… Már alig tudom eldönteni, melyik-melyik. El akarom hagyni Pestet. Ha itt vagyok, mindig csak a robbantások jutnak eszembe, meg a lövöldözések. Tudom, mit mondanál. „Kicsi Rozi, majd minden jobbra fordul”. De én nem akarom kivárni, amíg megtörténik.

„Egy elküldetlen levél” – gondolta az írógép. Nincs név, se címzett. De az ujjak olyan puhák és finomak voltak. Nem voltak elírások, vagy elsietett szavak. Figyelemmel írták, és nem siettek. Egy kicsit sem. Azért egy-egy leütés egészen bizonytalan volt, kicsit félénk, kicsit ideges. De a szavak. Azok határozottak voltak. Határozattak, és indulatból írtak.

1956, október

Apa!

Ernő csatlakozott a forradalomhoz. Tudom, hogy mindig is gyűlölted, de azt kétlem, hogy ennyire. Kérlek, imádkozz értünk te is. Elhiheted, hogy nem te vagy az első, akit erre kérnélek, de most nagy szükségünk van a segítségedre. Igen, mindkettőnknek. Én is csatlakoztam, tudod.  Tudom, mit gondolsz, a kislányod Ernő miatt rohan a vesztébe. Tévedsz. Én csatlakoztam előbb: én egy szabadelvű, gondolkodó nő vagyok, aki képes meghozni a döntéseit magának. Ezt írasd majd a síromra, légy szíves. Azért szeretlek, Apa. A sok szabadelvűségben, meg lázadásban néha elfelejtem elmondani. De szeretlek, és mindig szeretni foglak. Kérlek, légy büszke rám. Ha meghalok, akkor is, meg akkor is, ha nem. Azért reméljük, hogy nem halok meg. Nem kérhetek bocsánatot, de azért remélem, hogy megbékélsz a döntésemmel. Kérlek, ne légy szomorú. Én akarom ezt, és tudom, mi lehet belőle. De akkor is akarom. Ez nem egy buta szeszély, tudod. Ezt az elveimért csinálom.

Mindegy, nagyon szeretlek, Apa.

Zsuzsi

Ó, ez az írógép emlékezett. Szeretett is emlékezni. De hát mi mást tenne egy hozzá hasonló antik darab, mintsem azt? Zsuzsi meglepően gyorsan, és mégis precízen gépelt szavaira – egyszer-kétszer azért összeakadtak a betűk leütésnél, de nem sok volt az elírás, ha volt, azt is sietve kijavította.

Rozi finom érintéseire, precíz, de indulatos szavaira.

Misi gyors, érzelmes szösszeneteire. 

Meg még a többire is. De azt túl hosszú lenne elmesélni.

A férfi végignézett még egyszer az írógépen.

- Antik, az tagadhatatlan – mondta, és elmosolyodott. – Megveszem.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Noah Struys.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

The results of the 'Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom' workshop. Photo and text by Eddy Exelmans.

Three creative writing schools exchanged their experience at this event on May 26. One of them, Van Helyed Alapítvány lead by writer and documentary filmmaker Krisztra Bódis, teaches creative writing among other skills to children form the poorest environments in Hungary. Another one, Penna Írósuli lead by writer, translator Rita Abody, offers writing courses to elementary and secondary school students in Budapest, and the third one teaches writing to adults in Budapest. Readings and writing exercises were part of this unique and ratehr entertaining event. Though the interviewees speak in Hungarian in this short video, hopefully it is still able to convey the atmosphere of the event.

My first anxiety came when she was at the neurologist. I don't know where it came from because she wasn’t worried herself.

She had tried everything for her back: chiropractor, physiotherapist, injections at the doctor’s. It helped a little at first, but when I called again... That stupid back.

The doctor wanted her to see the neurologist in Aarhus. He lived out by the coast not far from me, so they came by for coffee afterwards. I had bought food and wine because I thought for sure they would stay for dinner. But everything was already different. She simply didn’t have the energy, she said. I want to go home now. That wasn’t at all like her!

At that time, no one had even thought of the ugly word. That came later. But it was as if my subconscious was already sending me signals. I’d just won a book in a competition at a bookshop. On the internet. I‘d unpacked it that same afternoon, it was on the table.

She’d started reading a lot. We used to discuss the novels we had read since last time. Exchange best titles.

Thorstein Thomsen: Snow on her face, she read the cover aloud, and asked: Is it good?

-       I don't know, I’ve only just opened the parcel.

Then I heard myself saying: Would you like to have it?

Oh, no. You read it first. Then I can borrow it from you.

No. Here, take it. I want you to have it. 

It felt as if it was really important that she accepted the book.

I felt the same way when my younger brother disappeared when I was eight years old. I had a strange feeling that something very, very bad was going to happen. Back then I took to my bed Got under the covers and tried to fall asleep.

This time, the book became something to sort of ward off the evil that I instinctively already knew would come.

When I visited her for the first time at hospital, the book was on her bedside table next to all the flowers and lemonade. In the end, the pain was so bad that she couldn’t even lie in her bed. She screamed. And the ambulance came to pick her up at the same time as the answer came from the scan the neurologist had ordered. Metastases everywhere …. In her bones ... in her back. But it came from her lungs. She smoked like a chimney.

-       Have you read it?

-       No, I haven’t really got around to it.

-       How the hell could I not think about it? Then she said the word. For the first time. Cancer. It didn’t even cross my mind. Hell, I really thought it was my back.

And it really was odd that it hadn’t crossed her mind. She was a senior nurse at the local hospital. An experienced surgery nurse. I clearly remember the first time she assisted in open lung surgery on a patient with smoker’s lungs.

-       Yuck! That’s disgusting. It really does shows up on the lungs.

But she kept on smoking. She took her last puff of the day just before lying down to sleep and her first puff straight after waking up in the morning. There was always a pack on her bedside table.

But because cancer often sneaks up on you. And because she had overlooked all of the symptoms, her death became a terribly bitter story.

And literally a race against time and bureaucracy. An ambush that none of us really had the strength to fight.

Don’t fall ill in the spring. We said to each other afterwards. When before we knew what was happening we’d lost her’. Because spring is full of holidays and days off. Tests results are delayed. Laboratories are closed. There’s no vacant beds. And even the smallest examinations take forever. And the next stop was the hospice. She didn’t come back home again. She didn’t come back home again. Crazy! Not giving her any time at home felt like an act of violence.

It was hard and it wore us out. Two things happened in the spring of 2008. I fell in love and my relationship with the young man was full of future plans and things to look forward to. Then my sister got the news. You’re a terminal patient. Her treatment back in 2005 hadn’t killed the cancer cells and now the last attempts at a cure had failed. Such a brave and strong human being - she was all alone when she got the news, despite our family motto: Don’t leave your head or your family at home when you go to the hospital. My husband-to-be and my sister really liked each other, and while I felt almost guilty about being so in love, she faded away, felt more and more pain and became ever so thin. At the metro station in Berlin, the pain became so strong that she had to crouch down and we thought it couldn’t get any worse; but it did. She lived for almost a year after receiving her death sentence, because we, her large family, gave her so much, and the process eventually made us stronger as a family. We know how you can die, and so do the 42 people that we sent daily mails to. Hospice Djursland, just hearing the name makes me want to run away, but it also reminds me of bright, frosty mornings and good humour. She was very clear about how she wanted to die, and that made it easier for us all. One evening after the other, we were at her side and we got to say our goodbyes to the smell of a decaying body and at the sight of all the wonderful fresh flowers in front of the panoramic window facing the fjord. There were so many of us that it was difficult to make room for us all. You were going to die of malnutrition and probably when the staff turned you over while you slept. You said that you’d like sleeping pills now and then slip into death. What time is it? It’s 17.10 on 19/2 2009. Then I’d like the pills. I love you. I love you, too. Then we sang for you for several hours, and at one point you hummed along in your drug-induced final passage into death. At 11.30, our brother-in-law, who was like a big brother to you, sat singing for you while holding your hand and then you opened your brown eyes, looked at him and breathed your final breath. We had been so sad for so long that there was no room for more grief, but the relief on your behalf and our own was enormous.

Over the past week, the Municipal Library hosted multiple lucid-pedagogical activities, stimulated by the students of the Technical Course of Psychosocial Support of the Professional School of Pico, instilling the taste for reading. The students dramatized

The following text was written by one of the participating children, Prisca:

Macska

Hosszú, barna, göndör copfja utána lobog az enyhe szellőben. A tőle jobbra pihenő város ablakaiban fény ragyog, de a koromsötétség, mint egy nyúlós vattacukorfelhő ellepi az épületeket. A lány óvatosan lépked a sárban, a sötétzöld, néhol tüskés növények között, egyenesen a buszmegálló felé.

Egy házibuliból tart hazafelé, lassan hajnali kettő van. Beér a buszmegálló üvegparavánjai közé, és leül a fapadra, ami megszívta magát a levegőben szálldosó párával, így most nedves. Csak mered maga elé csillogó, barna szemeivel. Nincs min töprengenie.

A megálló melletti, sárga fényű lámpa körüli sötétségből négy láb kecses, óvatos, hangtalan, könnyed léptei merészkednek elő. Kivonul a fekete vattacukorfelhőből, megáll ő is az üvegparavánok alatt, és első lábain támaszkodva leül.

Most már ketten merednek maguk elé.

Már kettejüknek nincs min töprengenie.

A balra magasodó erdőn kihaló, fehér fények futnak végig. Az üres busz lassan beáll a megállóba, és kinyílnak ajtajai. A lány feláll a padról, és megindul az első ajtó felé, ahol a sofőr ül a kormánynál. Útközben még lehajol, és egy könnyed mozdulattal felkapja a macskát. Fellép a buszra, majd hátrébb leül az ablak mellé. A macska nekidörgölőzik, és most már ketten mennek haza.

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again.