The following text was written by one of the participating children, Leila:

Tánc

Otthon vagyok. A zene az otthonom. Elringat a hárfa hangja, felébreszt a dob szólója, s éltet a zongorából előhívott hangok. A zeneszó megmozgatja az embert, szeretek táncolni. Táncolok napkeltében, naplementében, napközben, mert csak ez maradt nekem. Szüleimet hét éves koromban elveszítettem. Nem sokra emlékszem abból a korból. Fel tudom idézni őseim mosolyát, nevetését, az óvó karjuk ölelését. Nem volt testvérem, de sohasem voltam magányos. Ők mindig velem voltak. Miután elmentek, teljesen magamba zuhantam. Nem ettem, aludtam vagy mozogtam, csak ültem egyedül a szobában és néztem a plafont. 14 éves koromban ez odáig fajult, hogy kimásztam a közeli, elhagyatott ház ablakán és a haláltól már csak egy ugrásnyira voltam. Ekkor meghallottam a közeli zeneiskola felől a cselló szomorú hangját. Siratott engem, győzködött, ne tegyem. Színeket varázsolt elém, megmutatta, hogy a világ nem csak feketéből és fehérből áll össze. Abban a pillanatban láttam örömöt és bánatot, jót és rosszat. Rájöttem az élet titkára, arra, hogy miért is érdemes élni. Lesznek viharok, de mint minden eső után, ki fog derülni az ég, lesz holnap és remény, míg azt nem mondom, hogy elég. Hallgattam a dalra, visszamásztam és újrakezdtem mindent.

Ma már semmit sem bánok, csak a jónak élek, amibe beletartozik a tánc és a zene, de tudom, lesznek akadályok, amiket át kell mászni. Most már örömmel fogom várni őket, soha többé nem adom fel, nem fog győzni felettem a sötétség.

The following text was written by one of the participating children, Robin:

Sötétség

Ha lekapcsolod a villanyt sötét lesz, kivéve, ha nappal van. Viszont ha a nap is kikapcsol, nem látsz sokat, csak a nap tükrét a holdban. A hold, ami egy arcot tükröz felénk, ami egy végtelen tükör, mindig világít, kivéve, ha nappal van. Este a csillagok fénye olyan, mint pár tündér szeme, ami lát és figyel éjjel nappal, és te is látod őket, és érzed, hogy élik az életüket. Amikor belegondolsz, milyen jó lehet nekik az, hogy állnak egy helyben a kerek vagy nem kerek alsó vagy felső vagy oldalsó részeiken. Érzed, hogy vágysz arra, hogy végig ott álljál. Habár ha belegondolunk, rossz lehet nekik, mert már elég sok ideje vannak a Tejútrendszerünkben.

A Tejútrendszer, amit nem látunk még éjjel sem. Mert benne vagyunk. De az a sötétség, ami szép és gyönyörű. Lehet tűzijátékozni, és minden király dolgot csinálni. Persze akkor nem szép, ha megnézel pár olyan filmet, amitől megijedsz a sötétségtől. De az a lélekállapot, ami ilyenkor átjár, az a leggyönyörűbb dolog, ami van. Kivéve, ha nappal van.

There's a beginning and an end. It's obvious that he's in pain, so much that he can't sit in an ordinary chair, but has to use the couch while he waits for the news. He's lying on one side, hopeful, trying to catch our gazes to see if he can read whether we know what the news will. I've a hard time keeping eye contact, the red familiar logo keeps catching my eye. Finally, it's our turn and the doctor drones on and on. We nod and are afraid to ask too many questions. If things become too clear, we might lose hope, and then it's over. It has a name that we can't pronounce. We say goodbye to the doctor and the pale green walls. He sits down on the couch again and looks at us hopefully. Above his head I recognise the doctor's verdict 'myelomatose' and the red logo on the poster.

He looks relieved and leans against the wall.

'Well, at least it wasn't cancer.'

"He's hit his head." The white-coated doctor with a foreign-sounding name looks at us emphatically and assures us that they will do everything they can. We cling on to hope. So accustomed to the fear, then the hope and joy when yet another crisis is averted. We listen anxiously at every step approaching outside the door, and we breathe a sigh of relief when the hectic steps continue down the corridor without bringing us bad news. New steps stop at the door, and it opens. He's decided. The doctor who said he'd do everything he could has gone home. We sit quietly without talking to each other and are only interrupted by the nurse who adjusts the morphine. This is the end.

I’ve sometimes felt like taking the time to try and tell the full narrative of my disease. Now I can.

I was probably a little surprised that I was the one to be struck by cancer. Yeah well, who isn’t?

I have to say, however, that I’d been close to cancer before, as two of my sisters have gone through breast cancer treatment, including radiation therapy.

The same year that I was diagnosed with breast cancer, my husband had had surgery to remove a cancerous tumour in one of his kidneys. He was subsequently declared cured of cancer and didn’t have to go through more treatment. But before he had his surgery, I must admit that I was very pessimistic about it all. I felt sure I was going to lose him. He was very calm about it and confident that he’d be alright. We weren’t exactly on the same page.

When I received a letter from Holstebro later that year after a screening, I knew that I had to go in for more tests - even before I’d opened the letter.

It was as if I felt it from the letter. My husband was surprisingly calm in his reaction – also in this situation.

My first meeting with Viborg Hospital was really positive. I was well received and the level of information was high. They took a biopsy of the lump.

A few days after my first examination I got a letter again, saying that the biopsy was positive.

My next consultation, with a new doctor, when I was told the final result, all went very quietly. It was as if I had said to myself beforehand “this is something I have to get through, and I’ll try to handle it as rationally as possible".

When I left the consultation, a treatment pathway had already been planned for me. I was there on a Monday and on the Thursday I came back for surgery.

I remember thinking how amazing it was that the cancer package the politicians were talking about with such pride was really working.

It was a little unfortunate, however, that I had to undergo surgery again because the surgeon hadn’t been able to remove enough healthy tissue the first time around. Since I don’t have any discomfort from going under anesthesia, it didn’t worry me that much. 

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Tobias Frenssen.

The following text was written by one of the participating adults, Tamara:

Rab

Olyan rutinszerű volt az az este is, mint egy jól betanult sikeres koreográfia. Hálóköntösben olvasgatta Ali az aktuális limonádé könyvét, teát iszogatott, zöldet, mert az jó az idegeinek. Kikészítette a másnapi ruháját a karosszék karfájára olyan este 8 körül, akkurátusan bezárta a kertkaput, majd a ház rozoga tölgyfaajtaját.

Figyelmen kívül hagyta a már előzetesen lesötétített helységből kiszűrődő tompa puffanásokat (tánclépések?) és az elmosódó nyögdécseléseket.

Levette hálóköntösét, felakasztotta a legszebb vállfájára, majd az évek alatt megfoltosodott tükörben alaposan szemügyre vette magát szőke feje búbjától orgona színű lábkörméig. Gyengéden, sejtelmesen mosolyogva csúsztatta le válláról a szatén pizsamát, hagyta, hogy lágyan, a nyikorgó parkettára hulljon. Úgy gondolta, hogy ilyenkor, a hold ezüstös fényében fürödve a legszebb, nem is feltétlen az emberi test biblikus teremtése miatt (Isten mégiscsak a képmására teremtett minket), hanem mert ilyenkor hasonlított leginkább a szalonban kifüggesztett olajportréihoz.

Figyelmen kívül hagyta a sötét szobából kiszűrődő hangokat – lehet, ott többen is vannak?

Immáron mezítelenül kóválygott a tátongóan fekete házban, ez mind a koreográfia része. Csilingelve nyújt kulcsaiért, majd a klasszikus ragtapasz letépés előtti sóhajjal és makacssággal kinyitotta a szobát.

Engedj ki! – a hang egészem a szoba túloldalából szólt, a legsötétebbik pontból.

Ali ügyetlenül mesterkélt hatalmi pozitúrába rántotta gerincét s tettetett könnyedséggel válaszolt: Függönyöket elhúzhatom, ha szeretnéd, szép téli esténk van. A kertet egészen belepte a hó. Türelmetlen morajlással előrébb botorkált az alak, pont annyira, hogy elérje a hozzá közelebbik nehéz kord függöny sarkát s egy ideges rántással széthúzza azt. A félelem és az undor szimmetrikusan ült ki Ali arcára, „ragtapasz, ragtapasz” mondogatta magának, egy nap egyszer erre is időt kell szánnia.

Engedj ki! – most már tisztán, élesen kirajzolódott egy nagyon ápolatlan, nagyon mérges fiatal nő alakja. Arca, akárcsak Alié, de hiányzott róla a katonás rend és a szabálykövetés. Fogai sárgák, környezete csípősen dohányszagú. Haja fakó, teste formálatlan agyag gúla. – Engedj ki, ha mondom!

Ali összerándult, tettlegességig nem fajulhatnak a dolgok, hátralépett egyet reccsenő térddel.

Én vagyok minden, amit gyűlölsz, tudom – a sötétebbik kar, ami Alié is lehetne lomhán cigarettára gyújtott – de a sötétben tartva csak a te sötétséged leszek.

Fülében zúgó vérrel Ali hátrálni kezdett a küszöbig, vékony csuklója megpihent a kilincsen.

Nem engedlek, mert nem tehetem – suttogta s közben egy fél sasszé lépéssel behúzta a függönyt – te nem én vagyok, én nem lehetek te – itt Ali rosszallóan megcsóválta a fejét – Ha nem látlak nem fáj, ha itt tartalak megszűnsz.

A szoba lakója visszahátrált a sarokba, út közben felrúgott pár borosüveget és az ágytálát.

Visszajössz, visszajössz, mindig visszajössz- csúfolódott a sarokban kuporogva, pontos helyzetét az égő parázs mutatta. Gúnyos megjegyzésektől (nem csak híztál, de öregedtél is!) és nevetéstől zengő szobán újra kattant a zár.

Ali az ajtóval szembeni falhoz lapulva mereven nézte a szobát. Tekintete üres, mellkasa vadul hullámzott, kapkodta a levegőt. „Az nem én vagyok” - arca harciassá vált, izmai és állkapcsa egészen megfeszült. Egy pillanatig tartott az egész, majd kiegyensúlyozott léptekkel elindult a háló felé, gondtalanul dúdolt egy odaképzelt dallamot, s így, véget ért az a nap is.

The following text was written by one of the participating children, Lola:

1665, London

Csend van, az éj nyugodt

Egy tücsök sem ciripel

Kong az üres templom harangja,

Holtakat kísér el..

Szüntelenül hányják a földet,

Halomba a holtakat,

Egy szál virág sem kerül,

Egy sírkövet sem hordanak

Az úton egy asszony fekszik

Rettentő a fájdalma

Élet halál között játszik,

A háza már rég le lett zárva

Sokan várják mikor jön,

Mikor jön ismét a Halál

Mikor kopogtat az ablakon,

Mikor sikít valaki már..

Az utolsó hangok is elhalnak,

Állnak a lezárt házak,

Kihalt és halotti csend honol,

Vörös keresztek és mázak.

Valakit már elrabolt,

Elvitt magával a Halál,

Soha többé nem zeng hang

A sírhalom alján..

Amikor vége van,vége,

Kialszik minden fény

Ott áll maga a Kaszás,

Az faajtó küszöbén.

Szépírók Társasága has launched their project, Budapest-fragments, which is also part of SILO. Cofinanced by the Open Society Institute, this programme connects the variuos literary representations of Budapest with contemporary writers and secondary school students. Students learn about how a metropolis like Budapest has been represented in Hungarian literary tradition through short literary texts and contemporary writers' video commentaries. Students are also encouraged to write about their own Budapest experience. Check out the project's website at https://budapesttoredekek.wordpress.com/

the following text was written by one of the participating children, Lizi:

Naplemente

A vakáció első napján máris elhagytam Budapestet, és Siófokra utaztam. Legfőképp sportolni szeretek itt, de másért is lejárok. A város végén van egy kicsi ház, ahonnan csodásan látni a naplementét, ami végig vonul a Balatonon. Itt régen egy család élt két gyerekkel, de ma már teljesen elhagyatott. Azért nem omlottak össze borostyánnal teli falai, mert évekkel ezelőtt fel lett újítva. A kertjében áll egy rozsdás hinta és még sok gyomnövény. A szépsége a háznak, hogy tavaly nyáron találtam benne egy dobozt. Egy doboz magában nem érdekes, csak ami benne van. Levelek és fényképek sokaságaira leltem rá, amiket nagy részben naplementekor fotóztak. Van köztük olyan, amikor a két gyerek a Balatonban áll, amikor a család jön haza vitorlázásból, és még sok más. Megtaláltam a nagymama leveleit, amiket az unokának írt, és csomó baráti levelet. Azóta, mióta rábukkantam, mindig ide járok. Alkonyatkor szólok anyukámnak, hogy elmegyek és megnézem a naplementét. Ez igaz is, de még soha nem mondtam meg, hogy hol is figyelem ezt a csodálatos természeti jelenséget. Leülők a gazra a ház kertjében és bámulom, ahogy a nap beszínezi a vizet a sárga, a piros és a meleg színek árnyalatával. Mivel hogy nyár van és este későn megy le a nap, ezért anyukámnak nem tűnik fel, ha sokáig maradok. Aztán mindig hazamegyek és másnap megismételem az egészet.

Three creative writing schools exchanged their experience at this event on May 26. One of them, Van Helyed Alapítvány lead by writer and documentary filmmaker Krisztra Bódis, teaches creative writing among other skills to children form the poorest environments in Hungary. Another one, Penna Írósuli lead by writer, translator Rita Abody, offers writing courses to elementary and secondary school students in Budapest, and the third one teaches writing to adults in Budapest. Readings and writing exercises were part of this unique and ratehr entertaining event. Though the interviewees speak in Hungarian in this short video, hopefully it is still able to convey the atmosphere of the event.

Slideshow with pictures of all the texts and poems created during this unconventional and inspiring day. The day was filled with creative writing workshops that went beyond normality: we painted with words, played wordgames, created poems thanks to our smartphone and read stories next to a virtual bonfire!

"IV Festival dos Eidos" is the festival of scenic poetry and musics, that will celebrate on August 22th-26th on Parada village of Courel chain of hills (Galicia).

Festival dos Eidos is celebrated each August on Courel Hills since 2015. 3 days of cultural programation of different artistic happenings linked to Literature: Poetry readings, music lives, theatre plays, art exhibitions, guided routes over different spaces of a @Novoneyra house and open museum: Living museum and outdoors.

Member of @EULitfest, the European network of literary festivals to isolated communities litfest.eu and Creative Europe SILO project

The nurse with the young wife of B

You sat there, young and pretty with your dark hair. You'd just entered the ward, so B could get his radiation treatment. Your body had an aura of anxiety and fatigue, but you wanted to talk. Talk between tears and rubbing hands. You sat uneasy in the chair, upset but with a glimmer of hope in your eyes.

You were so good at talking and I enjoyed your words, I could use them in my project, while I also mourned for your terrible faith. Your love for B - 'The love of my life', as you said and cried again. I burned in that moment.

Oh, I so wanted to help you, learn from you - I knew that I could help you, do something good for you.

Do you like me, do you believe in me, do you trust me?

You left with your arms around each other, 'we're going to make it, the two of us together' - confident in your hope.

You came, trusting in us, you received and took from us what we had to give. From tension and uncertainty in the uneasy atmosphere, everything became a little easier and calm - and things fell slightly into place - a 'reconciliation', you called it.

Now you sit here, you've cut your beautiful hair - you're strong and beautiful in your grief, but determined to get through this. I'm so happy and relieved to know that we could and did do something good and important.

I wonder whether you often think of us too?

The following text was written by one of the participating children, Jázmin:

Jázmin: Valóság

Követtek. Lépéseik zaja visszhangot vert a fejemben. Megálltam és szembefordultam velük. Persze ez lehetetlen volt, hiszen ők csak a képzeletem szüleményei voltak.

-Tűnjetek el! - szóltam rá a két démonra.

- Nem megyek vissza!

Az egyik közelebb jött és megfogta a kezemet. Én is megszorítottam az övét.

- Hercegnő, te is tudod, hogy mi vagyunk a valóság! Ha elszakítanánk a jade láncot, átengedhetnénk a többieket. Megaláztak minket. Meséket írtak rólunk! Tudniuk kell, hogy a sárkányok, a démonok, a tündérek és a törpék a valóság! Vissza akarjuk kapni, ami a miénk!

Igaza volt. Nem tudnak örökké fogva tartani minket a könyvek lapjai.

A Képzelet és a Valóság régóta háborúzik.

A jade lánc, amivel megkötöztek minket, nálam volt mindig is. De ez a lánc a lelkem is egyben.

Én vagyok a Valóság ura. De az csak akkor lehet szabad, ha én meghalok.

A táskámba nyúlok. A jade lánc még nyáron is jéghideg. A másik démon a kezembe ad egy ollót.

Szeretnek engem. Viszont ők is tudják, hogy ha valaminek ura van, az nem lehet szabad. Még akkor sem, ha maga az úr is ezt akarja.

Szétfeszítettem a láncot. A démon rám nézett és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

És vágott.

We celebrated the first�grand edition�of the SILO Literature and Poetry day for future teachers. Here is an impression if what you can do with books!

The following text was written by one of the participating children, Ádám:

Bál

Belépek a terembe. A hideg levegő torkomba markol, ahogy letüdőzöm. Arcok. Mindenütt merre szem ellát. Villanások színes kavalkádja. Konfetti tekereg fölöttünk, mint egy kígyó, aki várja, hogy lecsapjon. Itt-ott megcsillan a por levegőben. A fény pattog az álarcos, táncot járó emberek között. Hamisan pislákol. Aztán egy erős csóvával megvakít. Megvakít, de csak annyira, hogy a törött tükörben ne lássam, hogy rajtam is álarc van. Szilánkos képpé áll össze az alkoholtó boldogult emberek nevetése. Maszkra festett vigyor...

Egy életet táncolni át. Eddig nem értettem, hogyan lehetséges. Táncolni... táncolni… úgy, hogy nem tudod, mi rejlik a maszk mögött... Ez a leghazugabb bál a világon...

Tarka szoknyák fel-fellibbennek, de az alattuk lévő szürke harisnyát, csak pillanatokig lehet látni. Tiltott terület a szemnek. Tiltott minden, amit a ruha elfed. Gazdag s szegény mind itt mulat. A kihívó hölgy a lépcsőnél azt vizsgálja, hogy ki, melyik. Pénz sóvár szeme kapzsin tekint körbe. Méricskél, vizsgál mindenkit. Fölöttem sem siklik át a szeme. Rám néz... de egy vagyok a sok közül.

Az ajtón bezáródik mögöttem. Az utánam következők csalódott fejjel ballagnak. Ők sosem juthatnak be ide. A tiszteletes az ablaknál a tűzijátékot. Közben gyengén forgatja az aranykeresztet a kezében. Nem érti az égi csodát, csak bámulja... de hiába ő az egyetlen, aki észrevette, az maszktól ő sem látja rendesen. Még csak most léptem be, de már mennék, menekülnék innen! De az ajtó már zárva van... Tovább pásztázom a termet keresve a kiutat. Talán valahol ott van... ott... a terem túlvégében... csak az álarctól senki sem látja…

My mother died on 6 October 1997 on a sunny autumn day when the leaves were golden and the berries red. When you’re small, you fear and you worry that your mother’s going to die. And then she actually dies. It’s a great sorrow, a loss. You learn that the person who has died isn’t gone, but that you have to learn to live with her as being dead. In Sweden they talk of the dead as ‘people who have left time’. She’ll never age beyond her 80, almost 81, years. 

If this workshop had happened close to her death, I would have written about the process at the hospital and the last breath she took. I’ve done that already. And I’ve been writing diaries about her or to her for many years. It’s like having a conversation with her. As Jon Kalman writes in "The Heart of Man": Where there are words, there’s life. By writing you give expression to your grief and tears and thereby ease your heart. Over the years, the need to write / talk to her diminishes. It was a help describing to my doctor my mother’s story before, up to and including her death. That story includes my grandmother's story, who died in 1936 when my mother was just 19 years old. The story of her death and the visits to the cemetery have been with me my entire life. My mother's grandmother also died in 1936. Her name was Anna, the same as my mother, and my name is Kirsten, the same as my grandmother, who died five years before I was born. And I shared in my mother's grief from the beginning.

When a human dies, ‘a world dies’ and cries for ‘resurrection’. A family's history used to be passed down orally from generation to generation. Today, ‘the present’ takes up all the space with no historical perspective. History can also help create the space that you need in order to distance yourself enough to be able to give shape to your experience and reflect on it without ‘drowning’ in it. The words transfer the situation from the physical and material world into the collective meta-physical world of language, and this is a first step to relief. I read today that the Danish journalist Tommy Hansen has died in Berlin. In his last article, he wrote that every end holds a new beginning. As a daughter and therefore a relative, I was supposed to write from the perspective of my mother at this workshop. I don’t believe I can actually do that. If I were to do that, I would have to tell her story from before she fell ill, because what manifested itself was the person she had become during the course of her 80-year-long life What was her life like? In the family and in ‘the grand narrative of history? Born during WW1, lived through WW2 with two small children in a small town in southern Jutland near the border to Germany. I have her voice when she said: Now girl, time for you to go home and be bored. But I can’t know what she felt and what she thought. If I were a writer, I would try to identify with her situation and conjure up through writing what I imagine she must have thought. But I can’t cross that border. The umbilical cord has been cut from both sides. A third person could have talked about the mother-daughter relationship, like a social worker would register and experience it. If you want to understand my perspective on it, you cannot disregard my life-long work with life-story narratives, workers’ narratives, in both written and oral form. The guiding principle has been equality in diversity and therefore a limit has been set for what you say anything about. You know there’s something you don’t know and shouldn’t pretend to know anything about. You can change perspective to that of the person you’re listening to and asking questions, but you cannot

The phone rings. It’s 5am in the morning. It's still dark outside. It’s from the Hospice. I’m certain it is. Who else could it be? I only just returned from there. Have slept a few hours, I reckon. Did I say sleep? Have I slept? My body won’t give in. My body is floating 5 inches above the mattress, which is on the floor in my daughter's bedroom. I can’t sleep in the same room as my husband. He snores. I can't take it. How can anyone lie down and sleep a completely ordinary sleep? How can he fill the entire room with his breathing? Breathing pointing to life. My mum’s breathing is pointing to death. I sat listening to her breathing all day yesterday. With my brother. The heaviest breathing I’ve ever heard. Her body rises and falls with every breath. Fighting. Struggling. She’s stopped eating. She’s stopped drinking. She’s stopped speaking.

I pick up the phone. I try to get up. Need something to hold on to.

- It’s the night nurse from the Palliative Team.

She says her name. I don't catch it. She speaks with an accent, but that's not why I don’t catch her name. The name doesn’t matter. I'm up now, walking out the door, or so I think, but my head is against the window blinds. I turn around. The room is so small that I have to step over the mattress. There’s only one way out. And it is narrow and soft.

“I've just been in to turn your mother. She was all blue on one side. I think you need to come in now.”

I fall down on the mattress.

“I’ll leave straight away.”

“I can't promise you, there will be enough time to get here.”

“I’m coming.”

My daughter starts crying. I leave the room anyway. I feel as if I’m choking. I can’t look after her now. Don’t have room for care. She cries even louder. My husband comes in. Tells her that it's grandma, that grandma is dying. Why is he saying that? He’s taking hope away from me too. I throw myself into the car. Drive far too fast along the narrow roads. The nurse that was there yesterday said:

“The body is a machine. It sort of has to give up. Stop.”

If the body is a machine, why can't we fix it? I have small children. We need grandma. There’s no one else who can love them like a grandma. Like their grandma. And I won’t be able to laugh with my mum about the kids’ cute and funny ways. She kept saying again and again:

“It’s unbearable to think that I won’t be able to watch my grandchildren grow up.”

I wish she would get up. That it wasn’t over yet. I push hard on the accelerator. 140 km/h. Hoping to catch up with something. Hoping to get there in time to say something. That’s what we can still do. We’ve never really talked. We’ve often misunderstood each other. What should I say? Wake up!

My mother has stabilised. She is no longer blue. She refuses to die. My father is by the bed. He's taken my place. Where I sat all day yesterday. He gives me one of my mother's hands, the one he’s not holding. Now, he’s the one in charge. I take her hand. It’s far too intimate to sit here with him. We’ve never really talked about feelings. Now that’s all there is. I can’t cope. I want my mother to myself. Outside in the garden, the plants have withered. They have sucked all the energy into their roots. Death is outside. The window is ajar. In November. By the evening, my mum will have died, but I don't know that yet.

Bori Takács got a special prize for her authentic rendering of a child's perspective in a short story about the death of a grandmother.

A nagyi háza

Szeretek zsírkrétával rajzolni. Tetszik, ahogy nyomot hagynak a papíron és az asztalon. Anyának annyira nem tetszik a hatalmas piros folt a nagyi ebédlőasztalán, pedig szerintem szép. Anya elveszi a dobozt, amiben a zsírkréták vannak, és helyette egy bögrét ad, amiben régi, kicsit koszos színesceruzák vannak. Azt hiszi, ezzel nem tudom összekenni az asztalt. De most komolyan, már így is tiszta piszok. Kit zavarna, ha rajzolnék rá egy-két szívecskét vagy egy felhőt?

Megunom a rajzolást, fogócskázni szeretnék. Lecsúszok a székről, és szaladni kezdek a folyosón. Néha hátranézek, hogy lássam, a hajam ugyanúgy száll-e mögöttem, mint legutóbb. Miután elérem az ajtót, nevetve indulok vissza. De alig érem el a konyát, egy szorítást érzek a karomon. A kéz maga felé fordít, én pedig még jobban megijedek, mint az előbb. A ráncos, eres kéz egy görnyedt hátú, vastag szemöldökű, morcos bácsihoz tartozik. Közel hajol, öreg szaga van. A nagyinak nincs ilyen szaga. Neki kimosott ruha és parfüm illata van. A bácsi halkan beszél, de ettől csak még ijesztőbb lesz. Leszid, amiért ezekben az időkben ilyen boldogan futkározom. Mi az, hogy ezekben az időkben? Talán az ebédidőre gondol. Éhes vagyok. De a bácsi nem enged el, még beszél. Nem figyelek rá, inkább a bácsi mögött lévő szobát nézem. A szobát. Apa mindig így hívja. Azt mondja mindig: „Ne menj be A szobába!” És jó erősen megnyomja az a betűt. Annyira elgondolkodom, hogy a bácsi hirtelen eltűnik. Lehet olyan erősen gondoltam arra, hogy elmenjen, hogy tényleg eltűnt. Majd bocsánatot kérek tőle később. Kikerülöm a fekete ruhás embereket, és lassan elindulok a szoba felé. Sötét van, a lámpa meg magasan. A kintről bejövő fénynél látom a nagy szekrényeket, amik egészen a szoba tetejéig érnek. Nem érzem jól magam itt, anyát szeretném. Kiszaladok a szobából, aztán végig a folyosón, végül be a nagy szobába. Anya a nagy asztal mellett áll, és a tányérokat pakolja. Odafutok hozzá, és átölelem a derekát. Érzem az ujjait a hajamban. Megnyugszom. Felemelem a fejem, és rámosolygok. Anya szomorú. Tudom, mert nem olyan nagy a mosolya. Anya fáradt. A szeme alatt sötét foltok vannak. Amikor rákérdezek miért, azt mondja, nem aludt jól, aztán elküld a gyerekszobába játszani.

A gyerekszobában van egy maci. Nem igazi, de nem is plüss. Zöld színű és kerekei vannak. A nagyi kötött rá egy madzagot, és azzal húz minket, körben az egész szobában. Aztán ha elfárad, akkor a tesómmal váltogatjuk, hogy ki ül a macin, és hogy ki húzza a másikat. Ráülök a macira, és a lábammal tolom magam előre. Nem olyan izgalmas, mintha a nagyi húzna, de megteszi. Megint kint vagyok a nagyszobában, nézelődök. A sarokban ott van a nagyi ágya. Szépen le van terítve, nem látszik a kockás takaró, amivel szoktunk takarózni. Pedig a nagyival ebéd után mindig lefekszünk oda, és a nagyi rám teríti a takarót, hogy meg ne fázzak. De ilyenkor én mindig odaadom neki a felét, hogy ő se fázzon meg. Aztán meghallgatjuk az órát, ami a nagyi ágya felett van. Van benne egy kis madár, és kijön, és kiabál. Sokszor és hangosan. De attól még szeretem azt a madarat, mert a nagyi madara. És a nagyit szeretem, a nagyi meg szereti a madarát.

A másik szobában két nagyon nagy ágy van. Szuper jól lehet rajtuk ugrálni, ha anya nem figyel. Amikor sokan alszunk a nagyinál, a tesóim alszanak az ágyon. Az ágy alatt van egy nagy dobozszerű valami, amiben a nagyi a párnákat és a takarókat tartja. Én ott szoktam aludni. Rakunk bele sok takarót, hogy kényelmes legyen. Könnyebb kimenni pisilni este. Csak az a baj, hogy recseg a parketta. Ezt azért tudom, mert a nagyi sokszor elmondja, hogy recseg a parketta. Ezért most már én is tudom: a parketta recseg.

A macin ülve pihenek, amikor egy néni jön oda hozzám. Szürke haja van és szép, kedves arca. A néni szeme könnyes. Lehajol hozzám, azt mondja:

- A nagymamád nagyon szeret téged!

Ezt tudom. Ez olyan, mint a recsegő parketta. Ezt mindenki tudja. A nagyi csinál nekem pogácsát, a nagyi velem énekel, a nagyi játszik velem, a nagyi vesz nekem fagyit a téren, ahol van az a nagy óra. A nagyi vigyáz a házra, ahol majd vele fogok lakni. Mert a nagyi és a ház összetartozik. A ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami nem jó. A ház itt van a Bécsi kapu téren a ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami hiányzik. Hol van a nagyi?

SILO workshop at the congres "from global teacher to global citizen" on 12/10.

If you opened the enveloppe and were to find a mix of poetry fragments and a hip hop texts, would you be able to see the difference?

In this workshop for poetry-haters, the haters realised they do not hate it as much as they thought... When Rihanna becomes Shakespeare and Shakespeare EMINEM!

The following text was written by one of the participating children, Döme:

Gyökér

Kiültem a kertbe. A szél borzolta a hajamat. Éreztem, ahogy árnyék vetődik az arcomra. Először azt hittem, hogy egy felhő takarja el a napot. Az árnyék nem oszlott. Kinyitottam a szemem, a napot egy fekete, vöröses színű torma takarta el. Nem volt napfogyatkozás. A több árnyalatú gyökér ereszkedett felém. Felocsúdtam képzeletem zegzugaiból, és láttam, hogy egy madárraj repült el felettem. Megnyugodtam. Ekkor egy kopasz, kövér ember kopogott a bejárati ajtón. Kinyitottam az ajtót, megkérdeztem a bácsit, hogy mit szeretne. Azt mondta, hogy most költöztek ide, és szeretne kérni kölcsönbe egy kis gyömbért. Igent mondtam, mert épp sok volt belőle, vagy végül is ezt hittem. A maradékot odaadtam a szomszédnak, és ő elment. Gondoltam, csak megromlana. Aztán nekifogtam ebédet készíteni. Beleszeleteltem a levesbe a sárga- és fehérrépákat, amik tulajdonképpen gyökerek, szakszóval főgyökerek. A hagymát, ami a kis szinte cérna vastagság barna gyökerekhez kapcsolódott, mielőtt egy éles késsel elválasztottam őket egymástól. Az előkészített, kiolvasztott nyúl húst is beleszeleteltem. Halkan megjegyzem, hogy a közhiedelem szerint a nyúl kedvenc zöldsége a répa, és azt már ugye említettem, hogy a répa egy főgyökér. Felöntöttem vízzel. Egy helyen, pontosan nem tudom, hogy hol, az őslakosok gyökereket lereszelve jutnak vízhez. Aztán rájöttem, hogy valahogy fűszerezni kellene az ételt és vajon mi jutott eszembe? Valami tipp? Hát igen! A torma. Sajnos nem volt otthon torma. Ezért elmentem a boltba. Nagyon fáradt voltam, jól esett volna egy energiaital, amibe néha szoktak rakni ginzenget, ami egy értékes gyökér. Amint mentem a járdán, többször is majdnem felbuktam az aszfaltban, ott ahol a fák gyökerei felnyomták a burkolatot. És ezeket a fura összefüggéseket még sokáig sorolhatnám, de sajnos kicsi ez a virtuális papír is. De még este is a vacsoránál a barátom a gyökér munkatársairól beszélt.

At the closing event of the Budapest Fragments project the second prize was awarded to Tünde Virág Katona. Her slam poem, called Monoluge to the City, is a paraphrase of a Hungarian classic, and it tells about a night in which the protagonist wanders along the derelict streets of Budapest.

Monológ a városhoz

Szombat este.

Tántorgok haza kocsmai árkokból,

Szombat hajnali háromkor.

Hajnali három óra…

Nincs semmi félelem bennem,

Hisz’ nincs rám a bölcsőmben…

Tudod nekem ez az egész olyan otthonos..

Békés a húgyszag,

A teletaggelt falak,

Az élénkség mögötti élettelenség,

Amikor beüt a buszon a hajnali három óra.

Az utcán Jehova tanúi tanítanak a jóra.

A vegánok épp gyilkosnak neveznek..

Van-e olyan a városban, aki még szerethet?

Mert mindezekkel együtt én szeretlek,

Te néha gázos, de amúgy bájos félkarátos

sáros város,

Nekem olyan biztonságos

Itt Budapesten.

Nem úgy, mint most a saját testem…

Próbálom magam nem hanyatt vágni,

Ha ilyen vagyok, Szerethet-e még Bárki?

Így, ahogy most vagyok ÉN.

Hisz’ Városom, szívedben lakom,

A belváros közepén.

Nekem nincs más béke,

Csak a nyócker népe,

Velem csak a belváros van, hiába nézek az

égre…

Még egy imába is csak ezt tudnám szedni;

Túl sok minden van darabokra tépve…

Úgyhogy tépek én is, ha velem is ezt

csináljátok,

Jehova tanúi, vegánok, lányok…

Szeret-e még Bárki, úgy,

Ha mindjárt hányok?

Mindig úgy hajtottam, de most

Szét vagyok esve…

Érek-e annyit hogy segítsenek?

Ha nekem már nincsen városom, éjjelem, se

nappalom,

csak a kéken izzó hajnalon

A séta haza,

Ha már lehúztak a bús napok,

Érek-e annyit, hogy belém rúgjatok?

Valaki rúgjon belém!

Hívom a várost,

De csak az éjszakai lámpa ég,

Hiába hívom persze,

Ha bárkinek lenne mersze,

Városom, megversz-e még?

De nem felel senki.

Az utcai biztos álmomból,

Szombat hajnali háromkor.

http://cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2005-biblioteca-da-madalena-acolhe-projeto-pedagogico-inter-escolar

Created by Lotte Colaers and Kaat Vanmuysen

the following text was written by one of the participating children, Dorka:

Dorka: A térkép

Nyugtalanul nézek az elhagyatott város romjaira. Hideget, sötétséget áraszt a sok leégett ház. Amint a macskaköves útra lépek szakadt újságpapírokat fúj felém a szél. Előveszem a hátizsákomból a térképet. A közepén egy nagy piros X virít. Elvileg itt vagyok én.

Még otthon rákerestem erre helyre: szép, piros tetős házak, sok falusi ember. De akkor mi történt?

Valószínűleg én bénáztam el ezt a térképesdit…, sosem értettem az olyan dolgokhoz, mint például a térkép vagy a konzervnyitó. A barátnőm egyszer egy énekórán észrevette, hogy fordítva tartom a kottát… Aha, szóval azért volt ilyen kiénekelhetetlenül magasan. De olyan is volt, hogy paradicsomlé helyett eperlekvárból akartam paradicsomlevest csinálni.

Hát igen, biztos nem ez az a hely. Leültem egy épen maradt padra és nekiálltam kibogarászni miért nem jó helyen vagyok. De a betűk összefolytak a szemem előtt...

https://www.cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2134-madalena-encerra-comemoracoes-do-dia-mundial-do-livro-com-poetisa-filipa-duarte

I drove past the hospital on my way home from work. My Dad smiled tiredly when he saw me. He was alone, so my Mum must have gone home. I saw my energetic, wonderful Dad. I didn’t see how tired he was. I only saw his smile. I asked him if he wanted me to read the newspaper to him. He said yes. He closed his eyes while I read. The nurse came in and asked what he wanted for dinner. My Dad asked her politely if I, his daughter, could have something too. I could see from looking at the nurse that it was not an option. She looked at me, embarrassed, apologetic. I said it didn't matter. It was perfectly fine. When she left, my Dad said he was sorry he couldn’t get me anything. "I'm sorry about that, Rie". I knew that it bothered him that he couldn’t offer me anything. That he was about to eat and there wasn’t anything for me. That was not right, that wasn’t who he was. He wasn’t someone who would sit and eat and not take care of his guest.

They brought in his meal and my Dad looked at the plate without interest. I could see suddenly see that he was tired. Seeing his lack of appetite, felt like a punch in the stomach. Tears welled up in my eyes. He closed his eyes again. “Maybe you should go home to your family now, Rie. They need you. And you've had a long day already. I think that would be better.”

I gave him a hug. As well as I could, with him lying and me standing. I said that I could see that he was tired today. And that I would come by again soon. I told him a bit about the kids; Jonathan had another game coming up tomorrow. He smiled wearily. "That’s good," he said, "Give them my love". 

He asked me to leave the door open when I left. I turned and waved at him from the corridor. He looked at me with a look I didn’t know. I stood still, unable to move. I waved again. He didn’t wave back. I felt his gaze pulling me towards him. Time stood still. It was as if we were standing at opposite ends of a long tunnel unable to reach each other. Not with words, gestures, not with anything. I stood paralysed. I felt a lifetime of love flow from him to me. He didn’t smile. He just looked at me with a long, intense gaze. From a place I didn’t know. It felt like an eternity. I hesitated, wanted to go back, but sent him a kiss and waved one last time. With tears running down my cheeks, I turned around and left.

That was the last time our eyes met. It was before I realised that my Dad could die. I knew things were going in the wrong direction, that the cancer had spread, that he was terminal. We cried and talked a little about it. But deep inside of me, the feeling that my Dad could never die was still there.

Not even that day at the hospital did I understand. Not until a few days later, sitting with my hand against his heart, feeling his final heartbeats, did I understand. I felt a golden pulse of energy literally streaming though my arm, as his last strength travelled into me. I panicked. Was frightened. I wanted to shout, ask him. Now what? What do you want me to do? Instead I cried again and again that I loved him. When I understood, it was too late. My Dad had died. 

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

A special prize was given to Ákos Ferenc for poem that reuses a classical lyrical genre in an accutely contemporary manner.

Levél a házakon túlra



Kedves Hugi!

Nagyon érdekes ez a hely.

Sok dolog olyan, mint otthon,

de sok dolog teljesen más.

Például itt az éjszaka narancssárga,

de ugyanúgy emberek lakják a várost.

Bár furcsa emberek, azt meg kell hagyni.

Olyan a járásuk, mint a szaladás,

és néha azt képzelem, hogy ezek éjszaka

titokban mind kimennek a Duna-partra

és együtt arcot mosnak,

aztán csöpögő arccal kiülnek a Gellért-hegyre,

és olyan dolgokat akarnak, mint az örök élet.

Ha tényleg ezt tennék,

sokkal egyszerűbb lenne megérteni őket.

Ebben a városban sok a híd,

pedig csak egy folyó folyik át rajta.

Erről viszont a ragaszkodás jut eszembe:

ezek az emberek valahol mélyen

nagyon tudnak szeretni,

de lehet, csak én képzelek túl sokat

ezekbe a hidakba.

Amióta itt vagyok, a kedvenc szavam a hirtelen.

 – Egyébként mondd meg anyunak,

hogy jól vagyok, vannak barátaim,

jól megy az egyetem és találtam munkát.

Hogy vagytok? – Minden olyan

gyorsan történik, fel se lehet fogni semmit.

Tegnap egy barátom meg akarta ölni magát,

ma meg bejelentette, hogy holnapután megházasodik.

Találtam egy szórólapot is valamikor arról,

hogy gyerekzsúrt rendeznek a Terrorházában.

Lesz számháború és arcfestés.

Itt a szomorúságot sem veszik komolyan,

ez kicsit tetszik, nem tudom, miért.

Rám is hatással van ez a közeg,

ma ki akartam feküdni délben

a Szabadság híd közepére.

Végül mégse tettem meg.

A napjaim jól telnek, sokat szórakozom

az egyetem és a munka mellett.

Megnéztem minden nagy épületet,

jártam a Hősök terén és a Halászbástyánál is.

Rászoktam a cigarettára és elkezdtem

gitározni tanulni az albérlő-társam gitárján.

Tegnap láttam a tévében, hogy a kankalin

sötétben virágzik; te jutottál eszembe –

van már udvarlód? Hiányzol, hiányoztok.

Néha sírni szoktam a mozgólépcsőkön,

mert arra emlékeztetnek,

hogy nem lehet visszafordulni.

Csak csendben könnyezek,

aztán klausztrofóbiás leszek a metrón.

A kedvenc helyem a Margit-sziget:

annyira mű és kitalált, hogy ott

elfelejtem a valóságot és merek fára mászni.

Máshol feszélyeznek az emberek,

kivéve a hajléktalanokat, nekik

csak a szaguk zavar mindig.

Olykor elképzelem, hogy odaadom nekik

mindenemet, ami nálam van,

aztán meztelenül hazasétálok.

Arra is rájövök ilyenkor, hogy nekem

mindenem megvan.

Csak az ölelések hiányoznak,

de kényes vagyok, akárki ölelése

nekem nem jó. Hiányoztok.

Nemsokára hazalátogatok,

csak ki kéne állnom a Keletibe

és az első vonatra felszállni, ami arra megy.

Viszont ilyet én soha nem csinálok.

De hazudni se hazudok,

tényleg megyek nemsokára.

Szeretlek:

Bátyád

Story 1

Every morning I wake up feeling like someone has punched me in my side. The first step out of bed is always the most difficult because it means a new day of worrying and having to face people around me who don’t look at me like they used to do. It feels like someone has written CANCER in capital letters on my forehead. I don't look at other people in the same way as before, and they don't look at me in the same way. To them, I’m fragile, as if I could break at any moment. To me, I’m like a bomb ready to explode and destroy everything around me. I want to escape my thoughts, I want to dream, fall into a deep sleep. But every morning I wake up again, trying to hold on to my dreams as they are ripped away from me by the fear and all my thoughts.

Story 2

My cheek lies flat against the ice, it feels hard, cold and tingly. The rough, icy surface scratches my cheek. I haven't been on the ice for two months and my skates feel too tight around my ankles. I knew it would end this way: me lying here on the ice after falling. I lie completely still with my cheek against the ice; it feels almost as if it has become stuck to the ice and if I were to lift my head now, my cheek would stay put and there would be a gaping and bleeding red hole in my face. Slowly I manage to get up on my knees: It’s still there, my cheek, that is. It’s cold and pink but it’s not stuck on the ice. My clothes are damp now and my head is cold. I forgot my cap, I used to have my long blond hair to keep me warm. I still haven’t grown used to having no hair, so I always end up freezing. Damn it. I should just give up skating, but I can’t do that either because that would mean that disgusting, annoying, foul-smelling disease would win. Damn it. I wish it would just disappear from my body. Damn it.

Story 3

05.15 breakfast. The oatmeal tastes of nothing - just like everything else. The chemo has killed off my taste buds. At 05.50 I go to the fitness centre. Even though I am physically and mentally exhausted, I go to the fitness centre. This is my free space. The cancer will always be there. It’s in my bones. With this at the back of my mind I enter the fitness room. I smile even though I'm not at all happy. This is something I've taught myself. Even though I’ve talked with the doctor, psychologists, friends and family, I can't let go of the thought. After training, I’m off to hospital for a check-up. I get blood tests and other treatments. Going through the check-ups aren’t the worst thing. It’s the week that comes after. The answers. What do the results say? Is the treatment working? Progress or setback?. PSA or piss off? 

On 12 October we experimented with the "3 given words and a postcard"-technique to write a meaningful poem.

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

April 19, 2018, Budapest

In this discussion writers, translators, critics were invited to share their ideas on if and how the elitism of literature and literary institutions should be tackled, how new audiences can be reached and inspired, and if extending tools and skills of storytelling can lead to a more vivid and versatile literary culture. Questions discussed at the workshop included: What are the best recent practices in each country to reach new audiences for contemporary vernecular and foreign literature? What role primary and secondary education should have in this effort? Is creative writing taught at all school levels in each country? Have paerticipating writers ever attended a creative writing course? If yes, did it play a decisive role in their becoming a writer? What aims creative writing courses should persue? E.g. supporting would-be writers,  educating audiences, providing useful tools for consciousness-raising and self-reflection?

Participants: Éva Karádi (Hungary), Ida Hegazi Høyer (Norway), Jonis Jonevs (Latvia), Noémi Szécsi (Hungary), Clare Azzopardi (Malta), Maria A. Ioannou (Cyprus), Giorgos [gy] Panagi (Cyprus - Germany), Eszter Tarsoly (UK), Peter Sherwood (UK), Julia Sherwood (UK), Anna Gács (Hungary), Emy Koopman (Netherlands), Theresia Enzensberger (Germany), Julia Weber (Switzerland), Katharina Winkler (Germany), Dora Kaplárova (Czech Republic – Germany), Anita Furu (Denmark), Satu Vasantola (Finland), Gabi Csutak (Hungary), Jakub Juhás (Slovakia), Weronika Gogla (Poland), Ádám Németh (Hungary), Ivana Djilas (Slovenia), Matěj Hořava (Czech Republic), Gábor Csordás (Hungary), Dorotea Vučić (Croatia), Dulce Garcia (Portugal).

Photo by: Lenke Szilágyi

Below you can find a report by the event's organizer, Rita Abody:

BEES´ DANCE – STORYTELLING´s PAST AND FUTURE

Storytelling is an ancient legacy of mankind – from the very beginning of ages, when members of the tribe sat around the fire and told the history of their successful hunting – to teach the others, to create an effective and followable pattern for living, and not in the least, to create the respectable Ego for the hunter and storyteller, to achieve a better position in the tribe´s hierarchy. Does it sound familiar? – We still have all that in creating literature even in these days – you admit it or not..

But it is even older than that – goes back to the very beginning of times, of the Creation, when the first living creatures began to show to their offsprings how to get the food and avoid dangers.

We all know the complicated and sophisticated ways as bees show to their mates in the hive – without any pen and paper, digital signs or words and sentences, only with their moving bodies – where do the others find the flowers´ field for pollen harvesting, which direction, how far, and even the quantity of flowers – for just the right amount of bees to go.

They are not using words or draw cave paintings, but they definitely use a language.

They are spreading information in a such a way that it is obvious for the targeted group.

Language is in our flesh and blood, it is built in our braincells and genes, and that is why it can be taught and developed.

*

Creative writing courses and studies are somewhat new in Hungary – they go back only for at about a decade. Not that it was not part of teaching literature at school – called „composition”, it basically consisted of rules and regulations like: „you never start a sentence with >and<. Also, there were some private circles for amateur writers with no fame and publication – just for the fun of it, but with no structure and official form.

And, besides, writing was considered a special skill like mathematics, which you are supposed to leave behind somewhere on your way if you do not feel the personal magic of it.

These days, with the changing map of the world and the changing population of Europe, when we are already in the middle of big masses of nations wandering through countries and continents, risking their lives, just to find a new and safe home for themselves and their children, „storytelling” is getting back its ancient-new role in communication – to share history, to find common things between people coming from very different cultures, to make these cultures better known, to make understanding.

Everybody has a story to share.

Everybody has the capacity to understand someone else´s story.

And that is why it is so important to take care of storytelling.

*

In our Creative Writing Day at Petőfi Literature Museum in Budapest, 26th of May, we introduced creative writing groups to the audience, inviting them to join in too at the workshops, to share their own stories.

In the morning, there was the reading of two different groups of children, who are practicing creative writing in regular workshops.

One of them, the Penna Writer´s Studio for Kids, started the reading with the poems and prosa texts of 11-12 year old girls and boys, and brought the goosebumps, tears and laughter of their mixed children-adult audience. „If we do not hear these texts in thin kids´voice, but from skilled actors, we would never believe these are kids´ stories, feelings and thoughts” – said the establisher and leader of the 9-year old Studio, Rita Abody as an introduction, and the audience agreed.

The second reading was that of a special group called „You Do Have a Place Foundation” – established and managed by the writer and documentary filmmaker Kriszta Bódis, who put her life to search and find talented kids in very disadvantageous situations - in poor roma communities for example – and make them discover their better chances, help them to get better education. The stories these kids shared with the audience showed their heroic extra struggles with extra difficulties they have to face while trying to get themselves socialized, and bring their own culture into the big picture.

The morning readings were finished by the „older” (15-16 years old) creative writing students of Penna Studio, and then – after lunch – a creative writing workshop started with „everybody invited”, with many inspiring practices and new texts to emerge to light.

In the afternoon, the adult reading followed, with the assistance of Gabi Molnár, the former general editor of one of the most popular weekly family magazines, Nők Lapja. Gabi Molnár was one of the first editors in Hungary to give credit – and also some pages for art pieces and advertising of Penna Studio, later she organised summer courses for adults with different art activities, and also, she established and manages ever since a website (Mimind) for the works of adult amateur writers. – In this group, from the beginning 6 years ago, there are more than a dozen books already published by the authors – some of them had found a new profession for a lifetime.

The Creative Writing Day was finished by another workshop for adults, with many ideas and good writing practices to share, and basically, the night doorman had to sweep out the happy company when the time came to close the Museum.

Creative writing should be an everyday practice starting with school, and it should see everybody´s life through, - not for everybody becoming a writer, but for a better expression of thoughts and feelings of everyone in every possible fields of life or profession – to learn our common language again in the disorienting and overwhelming world of digital information and visual entertainment – for a better universal understanding, which is just as acute as is dealing with the global warming.

Rita Abody

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

From 16th to 19th January 2018 we have been visiting Krokodil Center for Contemporary Literature with the company of our sister-on-arms of twin Engage! project. We have been working on 2019 planning as last phase of our project and rethinking together the sustainability of the project and the partnership with changes and enlargements. Our partnership has prepared and mapped our events from the first part of 2019 walking to our closing conference. Lisbon, June! Into ENCC (European Network of Cultural Centres)! The best plan!. Remember visit Krokodil and enjoy the best multi-literature-function space as we have done and please convince them to be your guides on Museum of Contemporary Art. Walk with their dog!

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

We have developed a methodology that organisers of literature events can use to evaluate their current practices.

During the international ENGAGE! Workshop in Poland, we have reviewed together each other’s current practices in a creative way. Participants critically reviewed and improved each other's literary event with regards to access, contribution and/or co-decision. Our workshop methodology focused on "storytelling" about the own event, by means of building bricks, pens, paint, wood and all other creative tools that can be useful to facilitate a discussion. Participants were asked to first visualise their current practices and then share this in group.

At the closing event of the Budapest Fragments project the jury gave out a shared third prize. One of the winners was Dóra Csürös who wrote the story of an old typewriter a witness to history. Her short story is called Antique.

Antik



Egy öreg írógép ült az asztal közepén, valahol a belvárosban, Pesten.

A betűk egy része már lekopott a használattól, de a betűtár nagy része még kivehető volt. A billentyűket nehezebb volt megmozdítani, mint újkorában, pedig akkor sem volt egyszerű. A tintaszalag elszáradt az évek során, de ez hozzátartozott a külleméhez. Ebben az írógépben nem volt semmi különös. Olcsó dolog lehetett a maga idejében: egyszerű darab volt, és márkajelzést sem lehetett felfedezni rajta. Nem voltak rajta díszítések, vagy bármi különleges. Egy nagy, nehéz, fekete, és öreg gép volt. Hogyha annak az embernek, aki ezt az írógépet évtizedekkel ezelőtt megvásárolta, bárki azt mondta volna, hogy ez valakinek még egészen sokat fog érni, valószínűleg bolondnak nevezte volna az illetőt. Hiszen ez csak egy egyszerű írógép volt. Egy talán már újkorában is „kopott” darab.

A modern ember azonban igencsak nagyra tartja az ilyen egyszerű dolgokat. Úgy nevezik őket: „antik”, és ez a szó önmagában pénzt ért.

És ez a darab hamisíthatatlanul antik volt.

- Honnan van? – kérdezte az egyik férfi, aki túlságosan el volt foglalva az írógép szemlélésével ahhoz, hogy beszélgetőtársának szemébe nézzen. Úgy tűnt, már a szemkontaktus is antiknak számít.

- Örököltem. A nagyapámé volt, de nem tudjuk, honnan szerezte – a másik férfi az írógépet figyelőt nézte közel annyira figyelmesen, mint amaz az írógépet. – De már akkor sem volt egy új darab.

- Azért jó lenne tudni, mikori – válaszolta a másik továbbra is a gépre tapasztott szemekkel. – Ki gyártotta, hol, mikor…

Csend. Az eladónak kevés mondanivalója volt minderről. Mindketten tudták, hogy ő sincs mindezzel tisztában. De igazándiból nem is számított. Az egész csupán a szentimentalizmus kérdése volt: megéri-e a benne rejlő emlékeket, vagy sem.

Ó, és ennek az írógépnek voltak emlékei!

1921, február

Drága Édesanyám!

Ez az utolsó levél, amelyet hajlandó vagyok elküldeni neked. Mondd meg Apának, hogy ide kell jönnötök. Tudom, hogy otthon akartok maradni, de az már nem Magyarország. A hábprúnak vége, és még a karácsonyt sem töltöttük együtt. Gyertek fel Budapestre. Találok nektek helyet, ahol lakhattok. Kérlek, ha szeretsz, ne hagyj magamra. Gyere haza.

Szerető fiad,

Misi

A betűket gyorsan nyomták le. Itt-ott voltak javítások, halvány betűk fölött átírt szóvégek. Rövid mondatok, és egy ujjlenyomat, a friss tinta ügyetlen elkenése. Ha annak az öreg írógépnek valaha volt lelke, és ismerte a lenyomott betűket, emlékezett a levelekre, bizonyára eltűnődött. Pár dolgon. Például:

Egy: Miért püföli a betűket bárki is ilyen gyorsan? Kegyetlenség. Az udvariasság még senkinek sem árthatott meg.

Kettő: A „hábprúnak” nem egy értelmes szó. És még csak ki sincs javítva.

Három: Vajon áttelepültek?

Az írógép egy különös embernek tartotta ezt a Misi nevű illetőt. Sokat írt a szüleinek, az már biztos. De hogy mire kellett neki az írógép ehhez, az már rejtély volt. Azért – még ha udvariatlan is – nem volt rossz ember az a Misi. Az biztos, hogy szentimentális alkat volt. Többször hangzott el a leveleiben az, hogy „ha szeretsz”, és „szerető fiad/unokád/testvéred/stb.” mint egy jó romantikus regényben.

Nem is írt sokat. Nem szerette cifrázni a dolgokat.

De persze nem Misi volt az egyetlen. Öreg volt ő ahhoz, hogy mindre emlékezzen, de pár mégis megmaradt.

1945, január

Felrobbantották a Lánchidat is. Nincs többé. Azt hittem, mindig arról fogok emlékezni a városra. De most már nincs ott. Mintha sose lett volna. Minden olyan, mint a Pokolban. Rettegek már jó egy éve mindenkitől. A katonáktól… az emberektől általánosságban. Legyen az szovjet, német vagy magyar… Már alig tudom eldönteni, melyik-melyik. El akarom hagyni Pestet. Ha itt vagyok, mindig csak a robbantások jutnak eszembe, meg a lövöldözések. Tudom, mit mondanál. „Kicsi Rozi, majd minden jobbra fordul”. De én nem akarom kivárni, amíg megtörténik.

„Egy elküldetlen levél” – gondolta az írógép. Nincs név, se címzett. De az ujjak olyan puhák és finomak voltak. Nem voltak elírások, vagy elsietett szavak. Figyelemmel írták, és nem siettek. Egy kicsit sem. Azért egy-egy leütés egészen bizonytalan volt, kicsit félénk, kicsit ideges. De a szavak. Azok határozottak voltak. Határozattak, és indulatból írtak.

1956, október

Apa!

Ernő csatlakozott a forradalomhoz. Tudom, hogy mindig is gyűlölted, de azt kétlem, hogy ennyire. Kérlek, imádkozz értünk te is. Elhiheted, hogy nem te vagy az első, akit erre kérnélek, de most nagy szükségünk van a segítségedre. Igen, mindkettőnknek. Én is csatlakoztam, tudod.  Tudom, mit gondolsz, a kislányod Ernő miatt rohan a vesztébe. Tévedsz. Én csatlakoztam előbb: én egy szabadelvű, gondolkodó nő vagyok, aki képes meghozni a döntéseit magának. Ezt írasd majd a síromra, légy szíves. Azért szeretlek, Apa. A sok szabadelvűségben, meg lázadásban néha elfelejtem elmondani. De szeretlek, és mindig szeretni foglak. Kérlek, légy büszke rám. Ha meghalok, akkor is, meg akkor is, ha nem. Azért reméljük, hogy nem halok meg. Nem kérhetek bocsánatot, de azért remélem, hogy megbékélsz a döntésemmel. Kérlek, ne légy szomorú. Én akarom ezt, és tudom, mi lehet belőle. De akkor is akarom. Ez nem egy buta szeszély, tudod. Ezt az elveimért csinálom.

Mindegy, nagyon szeretlek, Apa.

Zsuzsi

Ó, ez az írógép emlékezett. Szeretett is emlékezni. De hát mi mást tenne egy hozzá hasonló antik darab, mintsem azt? Zsuzsi meglepően gyorsan, és mégis precízen gépelt szavaira – egyszer-kétszer azért összeakadtak a betűk leütésnél, de nem sok volt az elírás, ha volt, azt is sietve kijavította.

Rozi finom érintéseire, precíz, de indulatos szavaira.

Misi gyors, érzelmes szösszeneteire. 

Meg még a többire is. De azt túl hosszú lenne elmesélni.

A férfi végignézett még egyszer az írógépen.

- Antik, az tagadhatatlan – mondta, és elmosolyodott. – Megveszem.

From the 60+ applications from 17 secondary schools, the jury picked the winners. At the closing event award winning students read their texts together with writers who have participated in the project.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Hae a look at the outcome!