The results of the 'Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom' workshop. Photo and text by Eddy Exelmans.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Hae a look at the outcome!

I’ve sometimes felt like taking the time to try and tell the full narrative of my disease. Now I can.

I was probably a little surprised that I was the one to be struck by cancer. Yeah well, who isn’t?

I have to say, however, that I’d been close to cancer before, as two of my sisters have gone through breast cancer treatment, including radiation therapy.

The same year that I was diagnosed with breast cancer, my husband had had surgery to remove a cancerous tumour in one of his kidneys. He was subsequently declared cured of cancer and didn’t have to go through more treatment. But before he had his surgery, I must admit that I was very pessimistic about it all. I felt sure I was going to lose him. He was very calm about it and confident that he’d be alright. We weren’t exactly on the same page.

When I received a letter from Holstebro later that year after a screening, I knew that I had to go in for more tests - even before I’d opened the letter.

It was as if I felt it from the letter. My husband was surprisingly calm in his reaction – also in this situation.

My first meeting with Viborg Hospital was really positive. I was well received and the level of information was high. They took a biopsy of the lump.

A few days after my first examination I got a letter again, saying that the biopsy was positive.

My next consultation, with a new doctor, when I was told the final result, all went very quietly. It was as if I had said to myself beforehand “this is something I have to get through, and I’ll try to handle it as rationally as possible".

When I left the consultation, a treatment pathway had already been planned for me. I was there on a Monday and on the Thursday I came back for surgery.

I remember thinking how amazing it was that the cancer package the politicians were talking about with such pride was really working.

It was a little unfortunate, however, that I had to undergo surgery again because the surgeon hadn’t been able to remove enough healthy tissue the first time around. Since I don’t have any discomfort from going under anesthesia, it didn’t worry me that much. 

The phone rings. It’s 5am in the morning. It's still dark outside. It’s from the Hospice. I’m certain it is. Who else could it be? I only just returned from there. Have slept a few hours, I reckon. Did I say sleep? Have I slept? My body won’t give in. My body is floating 5 inches above the mattress, which is on the floor in my daughter's bedroom. I can’t sleep in the same room as my husband. He snores. I can't take it. How can anyone lie down and sleep a completely ordinary sleep? How can he fill the entire room with his breathing? Breathing pointing to life. My mum’s breathing is pointing to death. I sat listening to her breathing all day yesterday. With my brother. The heaviest breathing I’ve ever heard. Her body rises and falls with every breath. Fighting. Struggling. She’s stopped eating. She’s stopped drinking. She’s stopped speaking.

I pick up the phone. I try to get up. Need something to hold on to.

- It’s the night nurse from the Palliative Team.

She says her name. I don't catch it. She speaks with an accent, but that's not why I don’t catch her name. The name doesn’t matter. I'm up now, walking out the door, or so I think, but my head is against the window blinds. I turn around. The room is so small that I have to step over the mattress. There’s only one way out. And it is narrow and soft.

“I've just been in to turn your mother. She was all blue on one side. I think you need to come in now.”

I fall down on the mattress.

“I’ll leave straight away.”

“I can't promise you, there will be enough time to get here.”

“I’m coming.”

My daughter starts crying. I leave the room anyway. I feel as if I’m choking. I can’t look after her now. Don’t have room for care. She cries even louder. My husband comes in. Tells her that it's grandma, that grandma is dying. Why is he saying that? He’s taking hope away from me too. I throw myself into the car. Drive far too fast along the narrow roads. The nurse that was there yesterday said:

“The body is a machine. It sort of has to give up. Stop.”

If the body is a machine, why can't we fix it? I have small children. We need grandma. There’s no one else who can love them like a grandma. Like their grandma. And I won’t be able to laugh with my mum about the kids’ cute and funny ways. She kept saying again and again:

“It’s unbearable to think that I won’t be able to watch my grandchildren grow up.”

I wish she would get up. That it wasn’t over yet. I push hard on the accelerator. 140 km/h. Hoping to catch up with something. Hoping to get there in time to say something. That’s what we can still do. We’ve never really talked. We’ve often misunderstood each other. What should I say? Wake up!

My mother has stabilised. She is no longer blue. She refuses to die. My father is by the bed. He's taken my place. Where I sat all day yesterday. He gives me one of my mother's hands, the one he’s not holding. Now, he’s the one in charge. I take her hand. It’s far too intimate to sit here with him. We’ve never really talked about feelings. Now that’s all there is. I can’t cope. I want my mother to myself. Outside in the garden, the plants have withered. They have sucked all the energy into their roots. Death is outside. The window is ajar. In November. By the evening, my mum will have died, but I don't know that yet.

Three creative writing schools exchanged their experience at this event on May 26. One of them, Van Helyed Alapítvány lead by writer and documentary filmmaker Krisztra Bódis, teaches creative writing among other skills to children form the poorest environments in Hungary. Another one, Penna Írósuli lead by writer, translator Rita Abody, offers writing courses to elementary and secondary school students in Budapest, and the third one teaches writing to adults in Budapest. Readings and writing exercises were part of this unique and ratehr entertaining event. Though the interviewees speak in Hungarian in this short video, hopefully it is still able to convey the atmosphere of the event.

Staren naar de toekomst. Bang, spannend, toch nieuwsgierig. Onschuld.

The following text was written by one of the participating children, Jázmin:

Jázmin: Valóság

Követtek. Lépéseik zaja visszhangot vert a fejemben. Megálltam és szembefordultam velük. Persze ez lehetetlen volt, hiszen ők csak a képzeletem szüleményei voltak.

-Tűnjetek el! - szóltam rá a két démonra.

- Nem megyek vissza!

Az egyik közelebb jött és megfogta a kezemet. Én is megszorítottam az övét.

- Hercegnő, te is tudod, hogy mi vagyunk a valóság! Ha elszakítanánk a jade láncot, átengedhetnénk a többieket. Megaláztak minket. Meséket írtak rólunk! Tudniuk kell, hogy a sárkányok, a démonok, a tündérek és a törpék a valóság! Vissza akarjuk kapni, ami a miénk!

Igaza volt. Nem tudnak örökké fogva tartani minket a könyvek lapjai.

A Képzelet és a Valóság régóta háborúzik.

A jade lánc, amivel megkötöztek minket, nálam volt mindig is. De ez a lánc a lelkem is egyben.

Én vagyok a Valóság ura. De az csak akkor lehet szabad, ha én meghalok.

A táskámba nyúlok. A jade lánc még nyáron is jéghideg. A másik démon a kezembe ad egy ollót.

Szeretnek engem. Viszont ők is tudják, hogy ha valaminek ura van, az nem lehet szabad. Még akkor sem, ha maga az úr is ezt akarja.

Szétfeszítettem a láncot. A démon rám nézett és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

És vágott.

The nurse with the young wife of B

You sat there, young and pretty with your dark hair. You'd just entered the ward, so B could get his radiation treatment. Your body had an aura of anxiety and fatigue, but you wanted to talk. Talk between tears and rubbing hands. You sat uneasy in the chair, upset but with a glimmer of hope in your eyes.

You were so good at talking and I enjoyed your words, I could use them in my project, while I also mourned for your terrible faith. Your love for B - 'The love of my life', as you said and cried again. I burned in that moment.

Oh, I so wanted to help you, learn from you - I knew that I could help you, do something good for you.

Do you like me, do you believe in me, do you trust me?

You left with your arms around each other, 'we're going to make it, the two of us together' - confident in your hope.

You came, trusting in us, you received and took from us what we had to give. From tension and uncertainty in the uneasy atmosphere, everything became a little easier and calm - and things fell slightly into place - a 'reconciliation', you called it.

Now you sit here, you've cut your beautiful hair - you're strong and beautiful in your grief, but determined to get through this. I'm so happy and relieved to know that we could and did do something good and important.

I wonder whether you often think of us too?

My first anxiety came when she was at the neurologist. I don't know where it came from because she wasn’t worried herself.

She had tried everything for her back: chiropractor, physiotherapist, injections at the doctor’s. It helped a little at first, but when I called again... That stupid back.

The doctor wanted her to see the neurologist in Aarhus. He lived out by the coast not far from me, so they came by for coffee afterwards. I had bought food and wine because I thought for sure they would stay for dinner. But everything was already different. She simply didn’t have the energy, she said. I want to go home now. That wasn’t at all like her!

At that time, no one had even thought of the ugly word. That came later. But it was as if my subconscious was already sending me signals. I’d just won a book in a competition at a bookshop. On the internet. I‘d unpacked it that same afternoon, it was on the table.

She’d started reading a lot. We used to discuss the novels we had read since last time. Exchange best titles.

Thorstein Thomsen: Snow on her face, she read the cover aloud, and asked: Is it good?

-       I don't know, I’ve only just opened the parcel.

Then I heard myself saying: Would you like to have it?

Oh, no. You read it first. Then I can borrow it from you.

No. Here, take it. I want you to have it. 

It felt as if it was really important that she accepted the book.

I felt the same way when my younger brother disappeared when I was eight years old. I had a strange feeling that something very, very bad was going to happen. Back then I took to my bed Got under the covers and tried to fall asleep.

This time, the book became something to sort of ward off the evil that I instinctively already knew would come.

When I visited her for the first time at hospital, the book was on her bedside table next to all the flowers and lemonade. In the end, the pain was so bad that she couldn’t even lie in her bed. She screamed. And the ambulance came to pick her up at the same time as the answer came from the scan the neurologist had ordered. Metastases everywhere …. In her bones ... in her back. But it came from her lungs. She smoked like a chimney.

-       Have you read it?

-       No, I haven’t really got around to it.

-       How the hell could I not think about it? Then she said the word. For the first time. Cancer. It didn’t even cross my mind. Hell, I really thought it was my back.

And it really was odd that it hadn’t crossed her mind. She was a senior nurse at the local hospital. An experienced surgery nurse. I clearly remember the first time she assisted in open lung surgery on a patient with smoker’s lungs.

-       Yuck! That’s disgusting. It really does shows up on the lungs.

But she kept on smoking. She took her last puff of the day just before lying down to sleep and her first puff straight after waking up in the morning. There was always a pack on her bedside table.

But because cancer often sneaks up on you. And because she had overlooked all of the symptoms, her death became a terribly bitter story.

And literally a race against time and bureaucracy. An ambush that none of us really had the strength to fight.

Don’t fall ill in the spring. We said to each other afterwards. When before we knew what was happening we’d lost her’. Because spring is full of holidays and days off. Tests results are delayed. Laboratories are closed. There’s no vacant beds. And even the smallest examinations take forever. And the next stop was the hospice. She didn’t come back home again. She didn’t come back home again. Crazy! Not giving her any time at home felt like an act of violence.

Created by Lotte Colaers and Kaat Vanmuysen

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Kathleen Vanderstraeten.

A special prize was given to Zsolt Oláh for his witty essay on the forrunners of social media in the Budapest café culture in the first decades of the 20th century.

Modern társadalmi problémák a századfordulós Magyarországon és napjainkban

 Az elmúlt húsz évben jelentősen megváltozott az információáramlás módja és sebessége az egész világon. A világháló létrejöttével korábban elképzelhetetlen erőforrások kerültek karnyújtásnyi távolságra a mindennapi felhasználóktól, ezzel átalakítva többek között a társadalmi szervezőerők rendszerét is.

Nagyjából tíz, tizenöt évvel ezelőtt pedig megjelentek a közösségi oldalak, melyek alapvetően változtatták meg az emberi kapcsolatok létrejöttének és fenntartásának lehetőségeit.

Közhely, hogy a világhálón néhány kattintással elképesztő mennyiségű információt érhetünk el, rövidebb idő alatt és kevesebb befektetett energiával, mint eddig bármikor.

Ennek közvetlen következménye, hogy az elmúlt években divatos lett mindig "jelen lenni", és trendi, ha az ember minden aktuális közéleti, politikai, tudományos témához hozzá tud szólni, hozzá tudja fűzni ezekhez a saját véleményét.

Ez az első pillantásra új keletű társadalmi jelenség közvetlenül vezet az emberekben kialakuló "információéhséghez", ami tulajdonképpen egy pszichés kényszer, vágyódás az állandó és teljes tájékozottságra a világban zajló aktuális eseményekről.

Ez az attitűd egyébként olyan kellemetlen következményekkel járhat, mint a világhálón eltöltött számtalan sok óra, amely akár más hasznos tevékenységek kárára is válhat, vagy például a híranyagok pihenés nélküli olvasása nyomán azok (túlnyomórészt) negatív jellegéből adódóan kialakuló mentális problémák, mint motiválatlanság, depressziós tünetek stb.

Az egész jelenség rendkívül alaposan kutatott, kiváló szakirodalma létezik világszinten épp úgy, mint magyar nyelven. Ennek oka, hogy a jelenség a látszat ellenére egyáltalán nem új keletű, csak az elmúlt években a technológia fejlődésének köszönhetően egy új szintet ért el.

Ugyanezen aggodalmak már felmerültek a mobiltelefonok elterjedésekor (lásd "jelen lenni"), vagy a televízió és a rádió népszerűvé válásának idején, a korábbinál sokkal gyorsabban terjedő hírekkel kapcsolatban.

Kosztolányi Dezső Esti Kornél című regényének tanúsága szerint pedig már a századforduló Magyarországán is jelen volt ugyanez a társadalmi szintű jelenség.

Ahogy ötödik fejezetben Kosztolányi leírja, a kávéházban a vendégek valósággal csüngtek a telefonokon, olyannyira, hogy fél óráig tartott egy szabad vonalat találni, ha telefonálni kívánt az ember.

Kanicky (Esti barátja) a fejezetben előbb hevesen telefonál, majd percek elteltével máris levelet küld annak, akivel az imént beszélt. Még a telefonfülkéig sem hajlandó egyedül elsétálni, szünet nélkül igényli barátai társaságát.

A kávéház közönségét az író úgy jellemzi, mint ahol mindenki ismer mindenkit. Azonban ezek csak roppant felületes ismeretségek.

Esti Kornél "mindennapos ismerősök"-nek titulálja a többi vendéget. Elmesélik egymásnak az életüket, emlékeiket, szerelmi történeteiket, terveiket, aztán, ha jónak látják, be is mutatkoznak, sőt, talán meg is jegyzik egymás nevét.

Esti úgy érzi, rokon mindenkivel és mindennel, ám a valóságban ezek csak pillanatnyi ideig tartó ismeretségek.

A törzsközönség a maguknál idősebb korosztályt kifejezett megvetéssel kezeli, kizárja, hisz azok „negyven, ötven évesek, úgyis meg fognak dögleni”

Ez az attitűd ismerős lehet a modern fogyasztói társadalom reklámjai, filmjei kapcsán, amelyek mintha mind egy csodás, mesebeli helyen játszódnának, ahol “a fiataloké a világ”.

Ezen tendenciák pedig kivétel nélkül párhuzamba állíthatók a modern közösségi oldalak világával, a 21. század információs társadalmával.

A teljesség igénye nélkül néhány jellegzetes közös pont:

-     Permanens igény a külső ingerek iránt:

„Ebben a harsány lármában érezték életük ütemét, azt, hogy mennek valahová..”

Ha nem érik szereplőinket kívülről folyamatosan újabb és újabb, egyre intenzívebb ingerek, az a tétlenség érzetet kelti bennük.

-       A rengeteg külső inger miatt lecsökkenő koncentrációs képesség

„Kanicky pár mondatot írt a krokiból. Megint abbahagyta az írást”

-       Igény az információcserére más emberekkel

(Permanens igény a külső forrásból származó önigazolásra)

Szűnni nem akaró igényük, hogy másoknak megmutathassák kiváló tájékozottságukat.

Ennek a módja pedig a vita, valamint az újabb és újabb kérdések kölcsönös feltevése és azonnali megválaszolása.

„Fölvetették a legfurcsább kérdéseket, mi lenne, ha valami nem úgy volna, amint van? Nem, ők nem voltak megelégedve a teremtéssel.”

„Mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az “örök visszatérés”-en, hogy jogos-e a homoszexualitás, és hogy Anatole France zsidó-e.”

-       A megállás nélküli információhabzsolás miatti időhiány, ami ellehetetleníti a megfontolt és kritikus gondolkodást

„Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.”

„Minden elméletet meghallgatott, s ezeket azonnal magáévá is tette.”

Lényeges szempont az összes felsorolt cselekvés alapvetően könnyű volta, az erőfeszítések mellőzése.

Mintha csak azt mondanánk, “Hiszen pár kattintás az interneten”.

„Megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják, és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.”

-       Az így létrejövő helyzet következményeként kialakul egy káros állapot, amely gyakorlatilag pszichés függést jelent, az információáramlástól való permanens függőséget.

Az egyén éltető elemévé válik az információ fogyasztása, amely eszközből céllá változik, és már kóros méreteket ölt.

Ahogy Kosztolányi írja:

„…tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét, s lázasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta ütőerét, mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét.”

Összegzés:

A fentiek fényében kijelenthető, hogy amennyiben Kosztolányi regényét korhű leírásnak tekintjük, akkor napjaink problémája, a közösségi oldalak irányába kialakuló függés a legkevésbé sem új keletű jelenség.

Mindösszesen csak új formában jelent meg a huszonegyedik század tízes éveiben, azonban mint olyan, már száz éve is ismert volt, és éppen ezért az okai leginkább magában az emberi viselkedésben keresendők.

http://cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2005-biblioteca-da-madalena-acolhe-projeto-pedagogico-inter-escolar

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Yves Kun.

Below you can find a report by the event's organizer, Rita Abody:

BEES´ DANCE – STORYTELLING´s PAST AND FUTURE

Storytelling is an ancient legacy of mankind – from the very beginning of ages, when members of the tribe sat around the fire and told the history of their successful hunting – to teach the others, to create an effective and followable pattern for living, and not in the least, to create the respectable Ego for the hunter and storyteller, to achieve a better position in the tribe´s hierarchy. Does it sound familiar? – We still have all that in creating literature even in these days – you admit it or not..

But it is even older than that – goes back to the very beginning of times, of the Creation, when the first living creatures began to show to their offsprings how to get the food and avoid dangers.

We all know the complicated and sophisticated ways as bees show to their mates in the hive – without any pen and paper, digital signs or words and sentences, only with their moving bodies – where do the others find the flowers´ field for pollen harvesting, which direction, how far, and even the quantity of flowers – for just the right amount of bees to go.

They are not using words or draw cave paintings, but they definitely use a language.

They are spreading information in a such a way that it is obvious for the targeted group.

Language is in our flesh and blood, it is built in our braincells and genes, and that is why it can be taught and developed.

*

Creative writing courses and studies are somewhat new in Hungary – they go back only for at about a decade. Not that it was not part of teaching literature at school – called „composition”, it basically consisted of rules and regulations like: „you never start a sentence with >and<. Also, there were some private circles for amateur writers with no fame and publication – just for the fun of it, but with no structure and official form.

And, besides, writing was considered a special skill like mathematics, which you are supposed to leave behind somewhere on your way if you do not feel the personal magic of it.

These days, with the changing map of the world and the changing population of Europe, when we are already in the middle of big masses of nations wandering through countries and continents, risking their lives, just to find a new and safe home for themselves and their children, „storytelling” is getting back its ancient-new role in communication – to share history, to find common things between people coming from very different cultures, to make these cultures better known, to make understanding.

Everybody has a story to share.

Everybody has the capacity to understand someone else´s story.

And that is why it is so important to take care of storytelling.

*

In our Creative Writing Day at Petőfi Literature Museum in Budapest, 26th of May, we introduced creative writing groups to the audience, inviting them to join in too at the workshops, to share their own stories.

In the morning, there was the reading of two different groups of children, who are practicing creative writing in regular workshops.

One of them, the Penna Writer´s Studio for Kids, started the reading with the poems and prosa texts of 11-12 year old girls and boys, and brought the goosebumps, tears and laughter of their mixed children-adult audience. „If we do not hear these texts in thin kids´voice, but from skilled actors, we would never believe these are kids´ stories, feelings and thoughts” – said the establisher and leader of the 9-year old Studio, Rita Abody as an introduction, and the audience agreed.

The second reading was that of a special group called „You Do Have a Place Foundation” – established and managed by the writer and documentary filmmaker Kriszta Bódis, who put her life to search and find talented kids in very disadvantageous situations - in poor roma communities for example – and make them discover their better chances, help them to get better education. The stories these kids shared with the audience showed their heroic extra struggles with extra difficulties they have to face while trying to get themselves socialized, and bring their own culture into the big picture.

The morning readings were finished by the „older” (15-16 years old) creative writing students of Penna Studio, and then – after lunch – a creative writing workshop started with „everybody invited”, with many inspiring practices and new texts to emerge to light.

In the afternoon, the adult reading followed, with the assistance of Gabi Molnár, the former general editor of one of the most popular weekly family magazines, Nők Lapja. Gabi Molnár was one of the first editors in Hungary to give credit – and also some pages for art pieces and advertising of Penna Studio, later she organised summer courses for adults with different art activities, and also, she established and manages ever since a website (Mimind) for the works of adult amateur writers. – In this group, from the beginning 6 years ago, there are more than a dozen books already published by the authors – some of them had found a new profession for a lifetime.

The Creative Writing Day was finished by another workshop for adults, with many ideas and good writing practices to share, and basically, the night doorman had to sweep out the happy company when the time came to close the Museum.

Creative writing should be an everyday practice starting with school, and it should see everybody´s life through, - not for everybody becoming a writer, but for a better expression of thoughts and feelings of everyone in every possible fields of life or profession – to learn our common language again in the disorienting and overwhelming world of digital information and visual entertainment – for a better universal understanding, which is just as acute as is dealing with the global warming.

Rita Abody

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

 still remember her – the young woman, the girl. She was 20 years old – or thereabouts. She made an impression on me – and I on her. I was her contact nurse during her radiation therapy. But sometimes I was also her friend and her mother. I still remember the day she took me aside in the dressing room to ask for advice about her future life. She confided her anxieties, hopes and dreams. I also remember that she was absolutely crazy about Thomas Helmig. He had just released a new CD and she played it on repeat every day. It became a habit for us to remember the exact place we had come to in a song and then find it again the next day. She was neither the first nor the last young person I have been in contact with. But the only other young girl who made just as big an impression on me, I only met once. She’d been sent over to us for a single treatment – a fraction. She sat there in the room with her parents in the new clothes that they’d just been out to buy. And that she was going to go and return afterwards . She didn’t want them anyway. She sat there shuddering slightly in the chair – huddled together and with her head bent low. She clearly didn’t want to be there. I told her, as I’m supposed to, about what was going to happen – but it was only her parents who spoke to me. And then it happened – I asked the completely wrong question. I said "How are you?" – the answer fell promptly and with all the disdain of youth: “How do you think I feel?" It was my worst moment – but also my best – one of those moments when the answer, the continuation of the conversation, came promptly and without thinking. "I don't think that you're feeling very well – I don't think you want to be here," I said, and continued: "But I’m asking you because I need to find out how I can help you with what you have to go through here with me." Somehow what I said – the fact that I was able to react to her dissatisfaction with the whole situation – say the right thing – without having to think about it first - made her open up to me. I don’t think that she remembers me for anything in particular - in this regard, the two girls I remember are very different. For one of them I was something special – for the other I was just one of those irritating nurses. But with regard to the girl who was annoyed with me, I still got something positive out of it. Something that has affected how I approach other young people.

Perhaps this is more important than all the other things we learn during our training and other courses. Not courses and everything else aren’t important. But what we learn from our patients – from meeting them and listening to them. That we listen and don’t forget to pay attention to them, perhaps that’s the most important tool for developing our nursing and care – our way of being with and helping them.

As I write this, I also think about all of my mistakes – all the times (granted, one single episode in particular) where I’ve said or done something that was just totally wrong or silly in that specific situation. But you learn from these situations, too.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

The following text was written by one of the participating adults, Flóra:

Szerelmes vers a tudatalattihoz

üveggel és hamuval borítva megbotlottam az időben

mert az idő a legkegyetlenebb

egy bakelitízű tökéletlenségen rágódva bekúszom az irodai post-itek alá

és figyelem az elsuhanó lépteket,

ahogy egy cápa árnyéka vetül az aqvuáriumra

műanyag delfin zselégyertyában; az ilyeneket eleve földönkívüli szuvenírnek gyártják

mert nem akarok egyedül maradni a Merkúron

és a tekinteted egy üres hotel hajnali háromkor,a sivatag közepén;

minden lámpa ég

üres, funkció nélküli. mint a reinkarnáció nélküli halál

nézz fel. már halott csillagok fényét látod

a lovasok újra úton vannak, hogy jöjj és láss

én az államközi autópályán száguldok; félúton a semmi felé

hajnali háromkor

és keresek valakit, akire illik a leírásod

de nem hiszem, hogy léteznek,

de nem hiszem, hogy létezel

nem hiszem, hogy létezek

Bori Takács got a special prize for her authentic rendering of a child's perspective in a short story about the death of a grandmother.

A nagyi háza

Szeretek zsírkrétával rajzolni. Tetszik, ahogy nyomot hagynak a papíron és az asztalon. Anyának annyira nem tetszik a hatalmas piros folt a nagyi ebédlőasztalán, pedig szerintem szép. Anya elveszi a dobozt, amiben a zsírkréták vannak, és helyette egy bögrét ad, amiben régi, kicsit koszos színesceruzák vannak. Azt hiszi, ezzel nem tudom összekenni az asztalt. De most komolyan, már így is tiszta piszok. Kit zavarna, ha rajzolnék rá egy-két szívecskét vagy egy felhőt?

Megunom a rajzolást, fogócskázni szeretnék. Lecsúszok a székről, és szaladni kezdek a folyosón. Néha hátranézek, hogy lássam, a hajam ugyanúgy száll-e mögöttem, mint legutóbb. Miután elérem az ajtót, nevetve indulok vissza. De alig érem el a konyát, egy szorítást érzek a karomon. A kéz maga felé fordít, én pedig még jobban megijedek, mint az előbb. A ráncos, eres kéz egy görnyedt hátú, vastag szemöldökű, morcos bácsihoz tartozik. Közel hajol, öreg szaga van. A nagyinak nincs ilyen szaga. Neki kimosott ruha és parfüm illata van. A bácsi halkan beszél, de ettől csak még ijesztőbb lesz. Leszid, amiért ezekben az időkben ilyen boldogan futkározom. Mi az, hogy ezekben az időkben? Talán az ebédidőre gondol. Éhes vagyok. De a bácsi nem enged el, még beszél. Nem figyelek rá, inkább a bácsi mögött lévő szobát nézem. A szobát. Apa mindig így hívja. Azt mondja mindig: „Ne menj be A szobába!” És jó erősen megnyomja az a betűt. Annyira elgondolkodom, hogy a bácsi hirtelen eltűnik. Lehet olyan erősen gondoltam arra, hogy elmenjen, hogy tényleg eltűnt. Majd bocsánatot kérek tőle később. Kikerülöm a fekete ruhás embereket, és lassan elindulok a szoba felé. Sötét van, a lámpa meg magasan. A kintről bejövő fénynél látom a nagy szekrényeket, amik egészen a szoba tetejéig érnek. Nem érzem jól magam itt, anyát szeretném. Kiszaladok a szobából, aztán végig a folyosón, végül be a nagy szobába. Anya a nagy asztal mellett áll, és a tányérokat pakolja. Odafutok hozzá, és átölelem a derekát. Érzem az ujjait a hajamban. Megnyugszom. Felemelem a fejem, és rámosolygok. Anya szomorú. Tudom, mert nem olyan nagy a mosolya. Anya fáradt. A szeme alatt sötét foltok vannak. Amikor rákérdezek miért, azt mondja, nem aludt jól, aztán elküld a gyerekszobába játszani.

A gyerekszobában van egy maci. Nem igazi, de nem is plüss. Zöld színű és kerekei vannak. A nagyi kötött rá egy madzagot, és azzal húz minket, körben az egész szobában. Aztán ha elfárad, akkor a tesómmal váltogatjuk, hogy ki ül a macin, és hogy ki húzza a másikat. Ráülök a macira, és a lábammal tolom magam előre. Nem olyan izgalmas, mintha a nagyi húzna, de megteszi. Megint kint vagyok a nagyszobában, nézelődök. A sarokban ott van a nagyi ágya. Szépen le van terítve, nem látszik a kockás takaró, amivel szoktunk takarózni. Pedig a nagyival ebéd után mindig lefekszünk oda, és a nagyi rám teríti a takarót, hogy meg ne fázzak. De ilyenkor én mindig odaadom neki a felét, hogy ő se fázzon meg. Aztán meghallgatjuk az órát, ami a nagyi ágya felett van. Van benne egy kis madár, és kijön, és kiabál. Sokszor és hangosan. De attól még szeretem azt a madarat, mert a nagyi madara. És a nagyit szeretem, a nagyi meg szereti a madarát.

A másik szobában két nagyon nagy ágy van. Szuper jól lehet rajtuk ugrálni, ha anya nem figyel. Amikor sokan alszunk a nagyinál, a tesóim alszanak az ágyon. Az ágy alatt van egy nagy dobozszerű valami, amiben a nagyi a párnákat és a takarókat tartja. Én ott szoktam aludni. Rakunk bele sok takarót, hogy kényelmes legyen. Könnyebb kimenni pisilni este. Csak az a baj, hogy recseg a parketta. Ezt azért tudom, mert a nagyi sokszor elmondja, hogy recseg a parketta. Ezért most már én is tudom: a parketta recseg.

A macin ülve pihenek, amikor egy néni jön oda hozzám. Szürke haja van és szép, kedves arca. A néni szeme könnyes. Lehajol hozzám, azt mondja:

- A nagymamád nagyon szeret téged!

Ezt tudom. Ez olyan, mint a recsegő parketta. Ezt mindenki tudja. A nagyi csinál nekem pogácsát, a nagyi velem énekel, a nagyi játszik velem, a nagyi vesz nekem fagyit a téren, ahol van az a nagy óra. A nagyi vigyáz a házra, ahol majd vele fogok lakni. Mert a nagyi és a ház összetartozik. A ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami nem jó. A ház itt van a Bécsi kapu téren a ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami hiányzik. Hol van a nagyi?

Over the past week, the Municipal Library hosted multiple lucid-pedagogical activities, stimulated by the students of the Technical Course of Psychosocial Support of the Professional School of Pico, instilling the taste for reading. The students dramatized

The following text was written by one of the participating children, Lola:

1665, London

Csend van, az éj nyugodt

Egy tücsök sem ciripel

Kong az üres templom harangja,

Holtakat kísér el..

Szüntelenül hányják a földet,

Halomba a holtakat,

Egy szál virág sem kerül,

Egy sírkövet sem hordanak

Az úton egy asszony fekszik

Rettentő a fájdalma

Élet halál között játszik,

A háza már rég le lett zárva

Sokan várják mikor jön,

Mikor jön ismét a Halál

Mikor kopogtat az ablakon,

Mikor sikít valaki már..

Az utolsó hangok is elhalnak,

Állnak a lezárt házak,

Kihalt és halotti csend honol,

Vörös keresztek és mázak.

Valakit már elrabolt,

Elvitt magával a Halál,

Soha többé nem zeng hang

A sírhalom alján..

Amikor vége van,vége,

Kialszik minden fény

Ott áll maga a Kaszás,

Az faajtó küszöbén.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Noah Struys.

Thursday, April 25, 2019 from 10:00 am till 1:00 pm

literary workshop and round-table discussion in Három Holló / Drei Raben (Budapest, Piarista köz 1.)

EUROPEAN WRITERS’ WORKSHOP

with the European Literary Award winning Ina Vultchanova (Bulgaria) and Osvalds Zebris (Latvia)

with European First Novelists from Austria, Belgium, Bulgaria, Cyprus, Croatia, Czech Republic, Denmark, Finland, France, Germany, Hungary, Ireland, Italy, the Netherlands, Norway, Poland, Portugal, Romania, Slovakia, Slovenia, Switzerland, Turkey

and presentations by Helena Bijnens (Belgium) and Benedek Totth (Hungary)

additional workshop for secondary school students

organized by Szépírók Társasága in cooperation with EUNIC Hungary and the International Book Festival Budapest in the framework of the Creative Europe project SILO.

Photo by Gabriella Csoszó.

This is a fun group activity, leading to surprising results.

The following text was written by one of the participating adults, Tamara:

Rab

Olyan rutinszerű volt az az este is, mint egy jól betanult sikeres koreográfia. Hálóköntösben olvasgatta Ali az aktuális limonádé könyvét, teát iszogatott, zöldet, mert az jó az idegeinek. Kikészítette a másnapi ruháját a karosszék karfájára olyan este 8 körül, akkurátusan bezárta a kertkaput, majd a ház rozoga tölgyfaajtaját.

Figyelmen kívül hagyta a már előzetesen lesötétített helységből kiszűrődő tompa puffanásokat (tánclépések?) és az elmosódó nyögdécseléseket.

Levette hálóköntösét, felakasztotta a legszebb vállfájára, majd az évek alatt megfoltosodott tükörben alaposan szemügyre vette magát szőke feje búbjától orgona színű lábkörméig. Gyengéden, sejtelmesen mosolyogva csúsztatta le válláról a szatén pizsamát, hagyta, hogy lágyan, a nyikorgó parkettára hulljon. Úgy gondolta, hogy ilyenkor, a hold ezüstös fényében fürödve a legszebb, nem is feltétlen az emberi test biblikus teremtése miatt (Isten mégiscsak a képmására teremtett minket), hanem mert ilyenkor hasonlított leginkább a szalonban kifüggesztett olajportréihoz.

Figyelmen kívül hagyta a sötét szobából kiszűrődő hangokat – lehet, ott többen is vannak?

Immáron mezítelenül kóválygott a tátongóan fekete házban, ez mind a koreográfia része. Csilingelve nyújt kulcsaiért, majd a klasszikus ragtapasz letépés előtti sóhajjal és makacssággal kinyitotta a szobát.

Engedj ki! – a hang egészem a szoba túloldalából szólt, a legsötétebbik pontból.

Ali ügyetlenül mesterkélt hatalmi pozitúrába rántotta gerincét s tettetett könnyedséggel válaszolt: Függönyöket elhúzhatom, ha szeretnéd, szép téli esténk van. A kertet egészen belepte a hó. Türelmetlen morajlással előrébb botorkált az alak, pont annyira, hogy elérje a hozzá közelebbik nehéz kord függöny sarkát s egy ideges rántással széthúzza azt. A félelem és az undor szimmetrikusan ült ki Ali arcára, „ragtapasz, ragtapasz” mondogatta magának, egy nap egyszer erre is időt kell szánnia.

Engedj ki! – most már tisztán, élesen kirajzolódott egy nagyon ápolatlan, nagyon mérges fiatal nő alakja. Arca, akárcsak Alié, de hiányzott róla a katonás rend és a szabálykövetés. Fogai sárgák, környezete csípősen dohányszagú. Haja fakó, teste formálatlan agyag gúla. – Engedj ki, ha mondom!

Ali összerándult, tettlegességig nem fajulhatnak a dolgok, hátralépett egyet reccsenő térddel.

Én vagyok minden, amit gyűlölsz, tudom – a sötétebbik kar, ami Alié is lehetne lomhán cigarettára gyújtott – de a sötétben tartva csak a te sötétséged leszek.

Fülében zúgó vérrel Ali hátrálni kezdett a küszöbig, vékony csuklója megpihent a kilincsen.

Nem engedlek, mert nem tehetem – suttogta s közben egy fél sasszé lépéssel behúzta a függönyt – te nem én vagyok, én nem lehetek te – itt Ali rosszallóan megcsóválta a fejét – Ha nem látlak nem fáj, ha itt tartalak megszűnsz.

A szoba lakója visszahátrált a sarokba, út közben felrúgott pár borosüveget és az ágytálát.

Visszajössz, visszajössz, mindig visszajössz- csúfolódott a sarokban kuporogva, pontos helyzetét az égő parázs mutatta. Gúnyos megjegyzésektől (nem csak híztál, de öregedtél is!) és nevetéstől zengő szobán újra kattant a zár.

Ali az ajtóval szembeni falhoz lapulva mereven nézte a szobát. Tekintete üres, mellkasa vadul hullámzott, kapkodta a levegőt. „Az nem én vagyok” - arca harciassá vált, izmai és állkapcsa egészen megfeszült. Egy pillanatig tartott az egész, majd kiegyensúlyozott léptekkel elindult a háló felé, gondtalanul dúdolt egy odaképzelt dallamot, s így, véget ért az a nap is.

The following text was written by one of the participating children, Brúnó:

Hideg

A hópelyhek lassan szállingózva érnek földet, majd szinte azonnal a kígyózó sártengerbe vesznek. A macskakő között kacskaringós patakok csordogálnak. Van, amely hópehely az útszéli szerencsétlent áztatja, és van, amely a háztetők cserepei között szlalomozva keres magának egy repedést, hol becsuroghat a lakásba. De amolyan is van, mely el sem éri a földet, mert a hózápor az előtt eláll, hogy az óriási mélységbe vetné magát. Viszont az összesnek egyazon a célja. Eljutni a békés tengerhez, amely végre megnyugvást rejt. De kit érdekel ez? Csak a bolondot meg a gyereket. A hópehely, az csak egy hópehely, se több, se kevesebb. Egy élettelen fagyott csepp, amely nem akarhat sehova jutni, semmit se tenni.

De. Akarhat.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

A feeling of joy welled up inside me. Actually it was a bit weird, given that I was going to have yet another bag of poison running into my body. But this time was the last time. After today, it couldn’t get any worse. Once this poison had killed what it should, I could start rebuilding myself and my body. OK, I still had radiation ahead, but today was a day to celebrate.

Spirits were high, and we teased each other and laughed while the nurse set up the chemo and started my treatment. A young woman came into the room and seemed relieved that the bed next to me was free. The first patient can choose between the chair and the bed, and previously I’ve usually chosen the bed so that I could have a nap while the chemo dripped in; a very necessary nap if I was to have the energy to drive all the way back home again. But today I had chosen the chair, because today I didn’t want to sleep. Today I wanted the full experience. Today was the last time.

I apologised for the rather excited atmosphere and explained why. The young woman fell quiet and looked at me with tears in her eyes. “Congratulations,” she said. We talked a bit, and slowly it dawned on me that her situation was completely different from mine. She would never finish her chemo. My joy turned into a deep sense of gratitude. We continued talking until my treatment was over. We talked about her son, about hair and nails, about my IV cannula, about family reactions and feelings, about life and what it’s like when the end suddenly feels so close.

Because our immune systems were so weak, I couldn't hug her when I left, but I’ll never forget her. That meeting with her didn’t mar my joy that this phase was over, but my joy had become more heartfelt and subtle. During that hour we spent together, it felt as if we knew each other; that even though we were at completely different stages, at that moment we were nevertheless a reflection of each other: the same.

We celebrated the first�grand edition�of the SILO Literature and Poetry day for future teachers. Here is an impression if what you can do with books!

The following text was written by one of the participating children, Döme:

Gyökér

Kiültem a kertbe. A szél borzolta a hajamat. Éreztem, ahogy árnyék vetődik az arcomra. Először azt hittem, hogy egy felhő takarja el a napot. Az árnyék nem oszlott. Kinyitottam a szemem, a napot egy fekete, vöröses színű torma takarta el. Nem volt napfogyatkozás. A több árnyalatú gyökér ereszkedett felém. Felocsúdtam képzeletem zegzugaiból, és láttam, hogy egy madárraj repült el felettem. Megnyugodtam. Ekkor egy kopasz, kövér ember kopogott a bejárati ajtón. Kinyitottam az ajtót, megkérdeztem a bácsit, hogy mit szeretne. Azt mondta, hogy most költöztek ide, és szeretne kérni kölcsönbe egy kis gyömbért. Igent mondtam, mert épp sok volt belőle, vagy végül is ezt hittem. A maradékot odaadtam a szomszédnak, és ő elment. Gondoltam, csak megromlana. Aztán nekifogtam ebédet készíteni. Beleszeleteltem a levesbe a sárga- és fehérrépákat, amik tulajdonképpen gyökerek, szakszóval főgyökerek. A hagymát, ami a kis szinte cérna vastagság barna gyökerekhez kapcsolódott, mielőtt egy éles késsel elválasztottam őket egymástól. Az előkészített, kiolvasztott nyúl húst is beleszeleteltem. Halkan megjegyzem, hogy a közhiedelem szerint a nyúl kedvenc zöldsége a répa, és azt már ugye említettem, hogy a répa egy főgyökér. Felöntöttem vízzel. Egy helyen, pontosan nem tudom, hogy hol, az őslakosok gyökereket lereszelve jutnak vízhez. Aztán rájöttem, hogy valahogy fűszerezni kellene az ételt és vajon mi jutott eszembe? Valami tipp? Hát igen! A torma. Sajnos nem volt otthon torma. Ezért elmentem a boltba. Nagyon fáradt voltam, jól esett volna egy energiaital, amibe néha szoktak rakni ginzenget, ami egy értékes gyökér. Amint mentem a járdán, többször is majdnem felbuktam az aszfaltban, ott ahol a fák gyökerei felnyomták a burkolatot. És ezeket a fura összefüggéseket még sokáig sorolhatnám, de sajnos kicsi ez a virtuális papír is. De még este is a vacsoránál a barátom a gyökér munkatársairól beszélt.

The cove’s completely still

Seaweed has been washed ashore

But it doesn’t smell any more

There’s frost in the air

I look at you

Only your body is left

“Let go,” I say

Inside myself

You don’t hear me

Because you won’t let go

I sat at your side

When the ambulance came to get you

I held your hand

While I described our journey

The journey we’d both taken

Thousands of times

Backwards and forwards

Now we’re going past Martin and Agnes’ farm

I wonder who lives there now

The view over Kalø cove is beautiful today

Do you remember when we rode our bikes here?

You're smiling

You’re trying to smile

You aren’t there

And yet you are

You’ve been at home all weekend

Lying in bed

In the middle of the living room

Everyone you know has visited

Everyone

Every time someone new came to the door

You opened your eyes

Hello Victoria

Hello Arne is that you?

They came to say goodbye

And you gave them what

They came for

That last week at the hospital you disappeared

Day by day

“Are you afraid of dying?” I asked

“No,” you said

But I know

It wasn’t true

You weren’t ready to leave this world

But you kept it to yourself

We were eating at that restaurant

Your skin was orange

“You have to call the doctor,” I said

You said there was no hurry

And ate a mouthful of plaice

We looked at each other

Dad, Marcus and I

Everyone knew

You knew

No one wanted to know

We ate our meal

We toasted each other

For life and for love

That’s how it felt at least

The treatment had been hard on you

Your strong body was bent over

You were walking with Grandma's stick

Even though you were only 63

Things went well in the first year

We were full of hope

You were the doting grandmother

My children loved you so much

You still had strong thick hair

You finally found a use for those locks

The chemo flooded your veins on Thursdays and Fridays

Every other week

You never complained

“They’ve come a long way,” you said

We often see the same people

You never said

That the same people fall away

One by one

The doctor said

That you had between two months and ten years to live

My mother stopped breathing

“No one can be sure

Whether my mother can live for fifteen years,” I said

“No one can be sure,” the doctor said

“You must be able to do something,” you said

When you got your breath back

You pleaded with the doctor

To get your life back

“I’m sorry, Mrs Bay

But we can give you a good life

While you’re here”

That was just before Christmas

We found out when you couldn’t go up the stairs

The stairs to your living room

You'd been going up those stairs for almost 40 years

I remember that time

You fell down the stairs

I was only a child

And I ran out to the drawer

To find some chewing gum

I could comfort you with

Thomas and I both stood and watched

While you cried

And chewed the gum

I haven't seen you cry since

Until now

Now that you have to die

We can see your tears again

We’ve got nothing to comfort you with

I sit down on the middle stair

I struggle to breathe

Don’t know my own body

Why’s it failing me

This mustn’t spoil Christmas

It mustn’t destroy my family

Rasmus comes out into the corridor

He can hear

Something’s wrong

“Something is wrong,” I say

He calls the doctor immediately

Tine and Thomas go with us

The doctor sits at his desk

He looks kind and friendly

“He must have good news,” I think

And I smile at him

As if it can help

“You have cancer,” he says

I keep on smiling

“You have cancer,” he repeats

I’m still smiling

But I can’t catch my breath

“Am I going to die?” I think

I should tell the doctor

“Save me!” I shout

Inside myself

“Save me,” I ask, quietly

While I try to hold back the tears

We were supposed to have a nice day

Since Tine and Thomas are with us

Rasmus drives me to chemo every other week

I hear the other patients’ stories

One’s been coming for ten years

I forget the others

I’m struggling with everything I’ve got

I’m smiling in my struggle

They all believe in me

So I try to as well

But my body doesn’t believe

And one day

I give up believing

I use my mother's walking stick

My grandchildren are laughing at me

I’m a real granny

I’ve become my mother

Twenty years before my time

I see my death in Tine's eyes

When she says

That I should call the doctor

I turned off the light in the bathroom

So my orange skin wasn’t quite so insistent

But Tine insists

She doesn't understand

That when I call

It’s all over

I’m hospitalised two days after

The doctor asks

If I want to be revived

“Damn!” I think

“No,” I say

Because they’ve all given up on me

I’ve given up on me

My body’s given up

I withdraw into myself

I hear their voices

They’re crying

And laughing

Talking about everyday life

Life that will go on for them

When I leave

This earth

This life

My body

My family

I know I'm going to die

But I don’t want to

Everyone’s saying goodbye

As I lie there in the living room

Who would have thought that they’re all here

For me

I owe them all my thanks

But I’ve got nothing left to give

I'm being driven to a hospice

It’s my final wish

I want to die with a view over Kalø cove

Tine’s with me

Now it’s me

I’m the child

When we get there

I'm gone

My eyes don't see any more

I can only feel the pain

The pain of lying down

The pain of missing

“Let go,” thinks Tine

But she doesn’t say it

I want to let go

But my body’s failing me again

It’s too strong

To die

They’re all watching over me

Day and night

While the frost sets in

When dawn breaks

My body’s ready

To let go of this life

My life

Forever

Goodbye

The following text was written by one of the participating children, Gergő:

Apa

Sziasztok, Gyuri vagyok, most lettem 43 éves. Szeretem a munkámat, de rengeteget kell dolgoznom. Ez a sok munka nagyon rosszat tesz az idegeimnek. Gyorsabban leszek ideges, és mindig fáradt vagyok.

Amikor hazaérek, odajönnek köszönni a gyerekek. Ahogy szétnézek, látom, hogy mindenhol szétdobálva minden. Hirtelen úgy érzem, elhagyom a testem, de hamar visszatérek bele, ugyanis meghallom a kiabálást fentről.

- Hányszor mondjam még, hogy ne legyen a földön semmi!

Ekkor tudomásul veszem, hogy otthon vagyok, és még mielőtt kérések tömege hullana rám, befutok a WC-re. Bezárom az ajtót, és próbálok túlélni.

Amikor úgy érzem, hogy alábbhagyott a dúlás, kimerészkedek, és minden bútor mögé bebújva elkommandózok a szobámig. Halkan felfutok az emeletre a fürdőszobába, és bezárom az ajtót, amikor készen vagyok, és nem figyel senki, kisurranok és bezárkózok a hálószobába, megvárom, amíg lefekszenek a gyerekek.

Mikor elaludtak, lemegyek és bekapcsolom a TV-t hogy pihenhessek egy kicsit.

Este 10 körül hullafáradtan dőlök az ágyba, és egyből elalszom.

Így telik minden napom.

the following text was written by one of the participating children, Dorka:

Dorka: A térkép

Nyugtalanul nézek az elhagyatott város romjaira. Hideget, sötétséget áraszt a sok leégett ház. Amint a macskaköves útra lépek szakadt újságpapírokat fúj felém a szél. Előveszem a hátizsákomból a térképet. A közepén egy nagy piros X virít. Elvileg itt vagyok én.

Még otthon rákerestem erre helyre: szép, piros tetős házak, sok falusi ember. De akkor mi történt?

Valószínűleg én bénáztam el ezt a térképesdit…, sosem értettem az olyan dolgokhoz, mint például a térkép vagy a konzervnyitó. A barátnőm egyszer egy énekórán észrevette, hogy fordítva tartom a kottát… Aha, szóval azért volt ilyen kiénekelhetetlenül magasan. De olyan is volt, hogy paradicsomlé helyett eperlekvárból akartam paradicsomlevest csinálni.

Hát igen, biztos nem ez az a hely. Leültem egy épen maradt padra és nekiálltam kibogarászni miért nem jó helyen vagyok. De a betűk összefolytak a szemem előtt...

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Tobias Frenssen.

April 19, 2018, Budapest

In this discussion writers, translators, critics were invited to share their ideas on if and how the elitism of literature and literary institutions should be tackled, how new audiences can be reached and inspired, and if extending tools and skills of storytelling can lead to a more vivid and versatile literary culture. Questions discussed at the workshop included: What are the best recent practices in each country to reach new audiences for contemporary vernecular and foreign literature? What role primary and secondary education should have in this effort? Is creative writing taught at all school levels in each country? Have paerticipating writers ever attended a creative writing course? If yes, did it play a decisive role in their becoming a writer? What aims creative writing courses should persue? E.g. supporting would-be writers,  educating audiences, providing useful tools for consciousness-raising and self-reflection?

Participants: Éva Karádi (Hungary), Ida Hegazi Høyer (Norway), Jonis Jonevs (Latvia), Noémi Szécsi (Hungary), Clare Azzopardi (Malta), Maria A. Ioannou (Cyprus), Giorgos [gy] Panagi (Cyprus - Germany), Eszter Tarsoly (UK), Peter Sherwood (UK), Julia Sherwood (UK), Anna Gács (Hungary), Emy Koopman (Netherlands), Theresia Enzensberger (Germany), Julia Weber (Switzerland), Katharina Winkler (Germany), Dora Kaplárova (Czech Republic – Germany), Anita Furu (Denmark), Satu Vasantola (Finland), Gabi Csutak (Hungary), Jakub Juhás (Slovakia), Weronika Gogla (Poland), Ádám Németh (Hungary), Ivana Djilas (Slovenia), Matěj Hořava (Czech Republic), Gábor Csordás (Hungary), Dorotea Vučić (Croatia), Dulce Garcia (Portugal).

Photo by: Lenke Szilágyi

The following text was written by one of the participating children, Robin:

Sötétség

Ha lekapcsolod a villanyt sötét lesz, kivéve, ha nappal van. Viszont ha a nap is kikapcsol, nem látsz sokat, csak a nap tükrét a holdban. A hold, ami egy arcot tükröz felénk, ami egy végtelen tükör, mindig világít, kivéve, ha nappal van. Este a csillagok fénye olyan, mint pár tündér szeme, ami lát és figyel éjjel nappal, és te is látod őket, és érzed, hogy élik az életüket. Amikor belegondolsz, milyen jó lehet nekik az, hogy állnak egy helyben a kerek vagy nem kerek alsó vagy felső vagy oldalsó részeiken. Érzed, hogy vágysz arra, hogy végig ott álljál. Habár ha belegondolunk, rossz lehet nekik, mert már elég sok ideje vannak a Tejútrendszerünkben.

A Tejútrendszer, amit nem látunk még éjjel sem. Mert benne vagyunk. De az a sötétség, ami szép és gyönyörű. Lehet tűzijátékozni, és minden király dolgot csinálni. Persze akkor nem szép, ha megnézel pár olyan filmet, amitől megijedsz a sötétségtől. De az a lélekállapot, ami ilyenkor átjár, az a leggyönyörűbb dolog, ami van. Kivéve, ha nappal van.