At the closing event of the Budapest Fragments project the jury award one of the two 3rd prizes to Brigitta Czafit for a short story told from the eprspective of an old house. The title of the story is The Confession of a House.

Egy ház vallomása

Bármerre nézek, mindenhol az önmarcangolást látom. Ezzel a szörnyű és mély érzelemmel minden egyes lakó küzd, aki már tapasztalt valamennyit a kinti világból és tudja, hogy van más is. Ugyan sok gyereknek adok otthont, de a legtöbbjük még nem tudja, hogy lehetne más milyen is az életük. Ugyanakkor, ezek a gyerekek hamar felnőnek. Látják, hogy a szüleik megállás nélkül robotolnak, hogy minden egyes nap meg kell számolni a pénzt és nem lehet akármire elkölteni. Minden családnak mások a szokásai, mégis ugyanazért küzdenek; a megélhetésért.

Ott van a Szabó család. Ha jól számolom két éve költöztek be, mondhatni nem olyan rég. Mindennapi vitáikból hamar rá lehet jönni, hogy ez a két év nekik már egy örökkévalóságnak tűnik. Kiakarnak törni a nyomorúságból egy szebb és tehetősebb életért, de nem tudnak. Még nem. Szabó úr egy gyárnál dolgozik, olyan húsz percnyire tőlem. Rendesen dolgozik, a többi lakó és környékbeli szerint. Talán egyszer előléptetik és akkor elbúcsúzik tőlem, feleségével együtt. A felesége háztartásbeli asszony, de így sincs sok ideje. Főz, mos, takarít, bevásárol és kiszámolja, hogy az ura pénzét mire és hogyan költsék. Férje sosem értett az ilyesmihez, ezért is végzi ő ezt a komoly feladatot. Pénzszámolás közben sokszor dúdolgat egy-egy dalt, szép hangja van. meseszép. Akár énekes is lehetett volna.

Egy emelettel feljebb lakik Németh asszony. Talán őt ismerem a legrégebb óta, szinte már mindent tudok róla. Egykori férjével lakott és fiával, Ádámmal. A férje négy éve halt meg, szívrohamban. Fia két éve költözött ki Angliába. Vinni akarta édesanyját is, de Németh asszony nem akart menni. Azt ismételgette: „Itt éltem le az életem szebbik felét, nem hagyom el ezt a házat, míg élek.” Szavai mindig elgondolkodtatnak. Sokszor sírdogál elhunyt férje miatt és remegő kézzel olvassa fia leveleit, aki minden hónapban ír. Levelei végén mindig megkérdezi anyját, hogy nem akar-e mégis kint élni vele. Németh asszony ilyenkor maga elé suttogja az említett és nekem oly kedves szavakat.

Két ajtóval arrébb laknak Tóthék. Öt gyerek él együtt abban a kicsiny szobában. Mindkét szülő dolgozik, így a gyerekekre sokszor a szomszéd, Lilla kisasszony vigyáz. Ez a fiatal hölgy tanult ember. Apja adósságai miatt jutott erre a sorsra, eredetileg óvónő szeretett volna lenni. Kedvességének és közvetlenségének hála sokan ismerik és szeretik.

A Tóth gyerekek különben rendesek és korukhoz képest elég okosak. Számítok arra, hogy hamar kikerüljenek ebből a nyomorból; amit okozok. A legkisebb alig négyéves, de már eltudja mondani az abc-t. Az ikrek mindent együtt csinálnak, kézügyességük pedig hasonlóan kitűnő. Az egyik fest, a másik rajzol, a harmadik barkácsol. Játékaik nagy részét ő maguk készítik talált tárgyakból. Apjuktól tanulták, a férfi asztalos. A legidősebb gyermek lassan tizenhárom lesz, egyedüli lányként sokszor ő főz vacsorát és segít anyjának a házimunkában. Édesanyjuk mosogatónő egy közeli étteremben.

A harmadik emeleten, a folyosó végén balra lakik a Mihalik házaspár. Amióta csak ismerem őket, ugyanúgy telik mindennapjuk. Felkelnek reggel hétkor, Mihalik úr elkészül a munkába, míg Mihalik asszony megcsinálja a kávét. Étgyomorra isszák, feketén. Elköszönnek egymástól, majd Mihalik úr elgyalogol a közeli kocsmába; ő a csapos. Felesége addig otthon marad és kötöget. Egy óra alatt akár négy férfi felsővel is végez. Utána kimegy az utcára és tíz percet sétál. Abban a tíz percben rengeteg emberrel találkozik. Visszafele megnézi, hogy jött-e posta. Ha igen, még helyben kibontja és már olvassa is. Ha nem, akkor csak visszasétál a harmadikra. Este megterített asztallal várja férjét, aki minden egyes nap este hatkor lép be az ajtón. Vacsora után előveszik a sakk készletüket és lejátszanak három kört. Közben megbeszélik a dolgaikat. Mihalik úr elmeséli napját a kocsmában, az asszonyság pedig elmeséli, amit az utcán pletykáltak el neki. Úgy tűnik boldogok, ám sokszor elhagyja szájukat egy-egy sóhaj, mikor a pénzt számolják közösen.

Nap, mint nap látom rajtuk a fáradságot, a keserűséget és a reményt.

Minden egyes lakó fontos a számomra, ezért kívánom, hogy hagyjanak itt. Menjenek és legyenek vidámak. Ne nézzenek vissza többet és csak egy emlék legyek számukra. Akkor lennék én is boldog. Tudnám, hogy valahol máshol térnek nyugovóra és máshol kelnek fel. Egy sokkal szebb világban nem én lennék az otthonuk. Nem érezném többet a gyerekek trappolását rozoga padlóimon. Nem hallanám a fáradt sóhajukat, a keserű kacajukat és nem látnám, ahogy mindennap kialszik bennük a remény. Nem érezném azt, hogy ez az én hibám..

Végre megszűnne az az undorító érzés: önmarcangolás.

I’ve sometimes felt like taking the time to try and tell the full narrative of my disease. Now I can.

I was probably a little surprised that I was the one to be struck by cancer. Yeah well, who isn’t?

I have to say, however, that I’d been close to cancer before, as two of my sisters have gone through breast cancer treatment, including radiation therapy.

The same year that I was diagnosed with breast cancer, my husband had had surgery to remove a cancerous tumour in one of his kidneys. He was subsequently declared cured of cancer and didn’t have to go through more treatment. But before he had his surgery, I must admit that I was very pessimistic about it all. I felt sure I was going to lose him. He was very calm about it and confident that he’d be alright. We weren’t exactly on the same page.

When I received a letter from Holstebro later that year after a screening, I knew that I had to go in for more tests - even before I’d opened the letter.

It was as if I felt it from the letter. My husband was surprisingly calm in his reaction – also in this situation.

My first meeting with Viborg Hospital was really positive. I was well received and the level of information was high. They took a biopsy of the lump.

A few days after my first examination I got a letter again, saying that the biopsy was positive.

My next consultation, with a new doctor, when I was told the final result, all went very quietly. It was as if I had said to myself beforehand “this is something I have to get through, and I’ll try to handle it as rationally as possible".

When I left the consultation, a treatment pathway had already been planned for me. I was there on a Monday and on the Thursday I came back for surgery.

I remember thinking how amazing it was that the cancer package the politicians were talking about with such pride was really working.

It was a little unfortunate, however, that I had to undergo surgery again because the surgeon hadn’t been able to remove enough healthy tissue the first time around. Since I don’t have any discomfort from going under anesthesia, it didn’t worry me that much. 

Three creative writing schools exchanged their experience at this event on May 26. One of them, Van Helyed Alapítvány lead by writer and documentary filmmaker Krisztra Bódis, teaches creative writing among other skills to children form the poorest environments in Hungary. Another one, Penna Írósuli lead by writer, translator Rita Abody, offers writing courses to elementary and secondary school students in Budapest, and the third one teaches writing to adults in Budapest. Readings and writing exercises were part of this unique and ratehr entertaining event. Though the interviewees speak in Hungarian in this short video, hopefully it is still able to convey the atmosphere of the event.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Tobias Frenssen.

Over the past week, the Municipal Library hosted multiple lucid-pedagogical activities, stimulated by the students of the Technical Course of Psychosocial Support of the Professional School of Pico, instilling the taste for reading. The students dramatized

Below you can find a report by the event's organizer, Rita Abody:

BEES´ DANCE – STORYTELLING´s PAST AND FUTURE

Storytelling is an ancient legacy of mankind – from the very beginning of ages, when members of the tribe sat around the fire and told the history of their successful hunting – to teach the others, to create an effective and followable pattern for living, and not in the least, to create the respectable Ego for the hunter and storyteller, to achieve a better position in the tribe´s hierarchy. Does it sound familiar? – We still have all that in creating literature even in these days – you admit it or not..

But it is even older than that – goes back to the very beginning of times, of the Creation, when the first living creatures began to show to their offsprings how to get the food and avoid dangers.

We all know the complicated and sophisticated ways as bees show to their mates in the hive – without any pen and paper, digital signs or words and sentences, only with their moving bodies – where do the others find the flowers´ field for pollen harvesting, which direction, how far, and even the quantity of flowers – for just the right amount of bees to go.

They are not using words or draw cave paintings, but they definitely use a language.

They are spreading information in a such a way that it is obvious for the targeted group.

Language is in our flesh and blood, it is built in our braincells and genes, and that is why it can be taught and developed.

*

Creative writing courses and studies are somewhat new in Hungary – they go back only for at about a decade. Not that it was not part of teaching literature at school – called „composition”, it basically consisted of rules and regulations like: „you never start a sentence with >and<. Also, there were some private circles for amateur writers with no fame and publication – just for the fun of it, but with no structure and official form.

And, besides, writing was considered a special skill like mathematics, which you are supposed to leave behind somewhere on your way if you do not feel the personal magic of it.

These days, with the changing map of the world and the changing population of Europe, when we are already in the middle of big masses of nations wandering through countries and continents, risking their lives, just to find a new and safe home for themselves and their children, „storytelling” is getting back its ancient-new role in communication – to share history, to find common things between people coming from very different cultures, to make these cultures better known, to make understanding.

Everybody has a story to share.

Everybody has the capacity to understand someone else´s story.

And that is why it is so important to take care of storytelling.

*

In our Creative Writing Day at Petőfi Literature Museum in Budapest, 26th of May, we introduced creative writing groups to the audience, inviting them to join in too at the workshops, to share their own stories.

In the morning, there was the reading of two different groups of children, who are practicing creative writing in regular workshops.

One of them, the Penna Writer´s Studio for Kids, started the reading with the poems and prosa texts of 11-12 year old girls and boys, and brought the goosebumps, tears and laughter of their mixed children-adult audience. „If we do not hear these texts in thin kids´voice, but from skilled actors, we would never believe these are kids´ stories, feelings and thoughts” – said the establisher and leader of the 9-year old Studio, Rita Abody as an introduction, and the audience agreed.

The second reading was that of a special group called „You Do Have a Place Foundation” – established and managed by the writer and documentary filmmaker Kriszta Bódis, who put her life to search and find talented kids in very disadvantageous situations - in poor roma communities for example – and make them discover their better chances, help them to get better education. The stories these kids shared with the audience showed their heroic extra struggles with extra difficulties they have to face while trying to get themselves socialized, and bring their own culture into the big picture.

The morning readings were finished by the „older” (15-16 years old) creative writing students of Penna Studio, and then – after lunch – a creative writing workshop started with „everybody invited”, with many inspiring practices and new texts to emerge to light.

In the afternoon, the adult reading followed, with the assistance of Gabi Molnár, the former general editor of one of the most popular weekly family magazines, Nők Lapja. Gabi Molnár was one of the first editors in Hungary to give credit – and also some pages for art pieces and advertising of Penna Studio, later she organised summer courses for adults with different art activities, and also, she established and manages ever since a website (Mimind) for the works of adult amateur writers. – In this group, from the beginning 6 years ago, there are more than a dozen books already published by the authors – some of them had found a new profession for a lifetime.

The Creative Writing Day was finished by another workshop for adults, with many ideas and good writing practices to share, and basically, the night doorman had to sweep out the happy company when the time came to close the Museum.

Creative writing should be an everyday practice starting with school, and it should see everybody´s life through, - not for everybody becoming a writer, but for a better expression of thoughts and feelings of everyone in every possible fields of life or profession – to learn our common language again in the disorienting and overwhelming world of digital information and visual entertainment – for a better universal understanding, which is just as acute as is dealing with the global warming.

Rita Abody

https://www.cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2134-madalena-encerra-comemoracoes-do-dia-mundial-do-livro-com-poetisa-filipa-duarte

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

The following text was written by one of the participating children, Prisca:

Macska

Hosszú, barna, göndör copfja utána lobog az enyhe szellőben. A tőle jobbra pihenő város ablakaiban fény ragyog, de a koromsötétség, mint egy nyúlós vattacukorfelhő ellepi az épületeket. A lány óvatosan lépked a sárban, a sötétzöld, néhol tüskés növények között, egyenesen a buszmegálló felé.

Egy házibuliból tart hazafelé, lassan hajnali kettő van. Beér a buszmegálló üvegparavánjai közé, és leül a fapadra, ami megszívta magát a levegőben szálldosó párával, így most nedves. Csak mered maga elé csillogó, barna szemeivel. Nincs min töprengenie.

A megálló melletti, sárga fényű lámpa körüli sötétségből négy láb kecses, óvatos, hangtalan, könnyed léptei merészkednek elő. Kivonul a fekete vattacukorfelhőből, megáll ő is az üvegparavánok alatt, és első lábain támaszkodva leül.

Most már ketten merednek maguk elé.

Már kettejüknek nincs min töprengenie.

A balra magasodó erdőn kihaló, fehér fények futnak végig. Az üres busz lassan beáll a megállóba, és kinyílnak ajtajai. A lány feláll a padról, és megindul az első ajtó felé, ahol a sofőr ül a kormánynál. Útközben még lehajol, és egy könnyed mozdulattal felkapja a macskát. Fellép a buszra, majd hátrébb leül az ablak mellé. A macska nekidörgölőzik, és most már ketten mennek haza.

From 16th to 19th January 2018 we have been visiting Krokodil Center for Contemporary Literature with the company of our sister-on-arms of twin Engage! project. We have been working on 2019 planning as last phase of our project and rethinking together the sustainability of the project and the partnership with changes and enlargements. Our partnership has prepared and mapped our events from the first part of 2019 walking to our closing conference. Lisbon, June! Into ENCC (European Network of Cultural Centres)! The best plan!. Remember visit Krokodil and enjoy the best multi-literature-function space as we have done and please convince them to be your guides on Museum of Contemporary Art. Walk with their dog!

http://cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2005-biblioteca-da-madalena-acolhe-projeto-pedagogico-inter-escolar

The following text was written by one of the participating children, Döme:

Gyökér

Kiültem a kertbe. A szél borzolta a hajamat. Éreztem, ahogy árnyék vetődik az arcomra. Először azt hittem, hogy egy felhő takarja el a napot. Az árnyék nem oszlott. Kinyitottam a szemem, a napot egy fekete, vöröses színű torma takarta el. Nem volt napfogyatkozás. A több árnyalatú gyökér ereszkedett felém. Felocsúdtam képzeletem zegzugaiból, és láttam, hogy egy madárraj repült el felettem. Megnyugodtam. Ekkor egy kopasz, kövér ember kopogott a bejárati ajtón. Kinyitottam az ajtót, megkérdeztem a bácsit, hogy mit szeretne. Azt mondta, hogy most költöztek ide, és szeretne kérni kölcsönbe egy kis gyömbért. Igent mondtam, mert épp sok volt belőle, vagy végül is ezt hittem. A maradékot odaadtam a szomszédnak, és ő elment. Gondoltam, csak megromlana. Aztán nekifogtam ebédet készíteni. Beleszeleteltem a levesbe a sárga- és fehérrépákat, amik tulajdonképpen gyökerek, szakszóval főgyökerek. A hagymát, ami a kis szinte cérna vastagság barna gyökerekhez kapcsolódott, mielőtt egy éles késsel elválasztottam őket egymástól. Az előkészített, kiolvasztott nyúl húst is beleszeleteltem. Halkan megjegyzem, hogy a közhiedelem szerint a nyúl kedvenc zöldsége a répa, és azt már ugye említettem, hogy a répa egy főgyökér. Felöntöttem vízzel. Egy helyen, pontosan nem tudom, hogy hol, az őslakosok gyökereket lereszelve jutnak vízhez. Aztán rájöttem, hogy valahogy fűszerezni kellene az ételt és vajon mi jutott eszembe? Valami tipp? Hát igen! A torma. Sajnos nem volt otthon torma. Ezért elmentem a boltba. Nagyon fáradt voltam, jól esett volna egy energiaital, amibe néha szoktak rakni ginzenget, ami egy értékes gyökér. Amint mentem a járdán, többször is majdnem felbuktam az aszfaltban, ott ahol a fák gyökerei felnyomták a burkolatot. És ezeket a fura összefüggéseket még sokáig sorolhatnám, de sajnos kicsi ez a virtuális papír is. De még este is a vacsoránál a barátom a gyökér munkatársairól beszélt.

At the closing event one of the special prizes went to Nóra Rózsa for her sensitive description of the social and cultural versatility of a district.

Újpalota

„1968 és 1977 között felépült Újpalota, a főváros egyik legnagyobb lakótelepe.”- írja a wikipédia. Ennyi különlegességet ír erről a területről az oldal. Pedig szerintem sok érdekesség és kettősség lelhető fel itt.

***

A Vásárcsarnokban sok mindent meg lehet tudni az emberekről. Ha az ember lemegy, nagyon könnyen képet kap az itteniekről. Lényegében csak három különböző emberrel lehet találkozni: az elégedettel, a reménykedővel és a kilátástalannal. Aki már régóta él itt, könnyen meg tudja különböztetni őket, csak egy pillantás a szembejövő arcára és már tudod is. Gondolom, nem meglepő az, hogy az elégedettből van a legkevesebb. Ami viszont engem büszkeséggel tölt el, hogy a reménykedők és a kilátástalanok száma közel azonos. Most ezen meg lehet akadni, hogy én erre mégis miért vagyok büszke? Az miért jó, ha ugyanannyi kilátástalan van, mint amennyi reménykedő? Ez egyszerű, ugyanis amíg a pesszimisták nincsenek többségben, addig minden pesszimistára jut egy optimista, aki meg tudja győzni vagy esetleg segíteni neki. Így büszke tudok maradni a társadalomra és az emberekbe vetett hitem is megmarad. Optimistából könnyebb pesszimistát csinálni mint fordítva, így nem szabad, hogy több borúlátó legyen.

***

Egy szokványos vasárnap délután volt. Együtt ebédeltünk a konyhában, az előétel borsóleves volt, a második pedig rántott hús krumplipürével. A konyhaablakból pedig a következő látkép tárult elénk: szemben - az itt szokásos és a miénkkel megegyező - tízemeletes panel, a villamossínek kettészelik az utcát, parkoló kocsik a szemközti ház és a miénk előtt is. A szemben lévő panel mellett és mögött pedig még több panel. Hirtelen megszólal édesapám:

-       Láttátok?

-       Mit? – kérdeztük szinkronban anyámmal.

A szemközti ház nyolcadik emeletének erkélyéről kiugrott egy nő. Szerencséje volt; sok csontja eltört és belső sérülései lettek, de túlélte, mert a kapu felett lévő műanyagtetőre esett. Fura azt mondani, hogy szerencséje volt, hiszen ő valószínűleg nem így élte meg.

***

A füles a fülemben, jó kis pörgős zenét hallgatok és várom a liftet, amikor bejön a kapun a Kosztáné és megáll mellettem. Szokás szerint tele van aggatva arany ékszerekkel, párducmintás felső van rajta és sok smink. Jó és illedelmes gyerekként köszönök neki, mint az elmúlt 17 évben mindig.  Ő pedig beszélgetést kezdeményez, mint mindig. Végre megérkezik a lift, nyúlok az ajtóért, hogy kinyissam, és akkor látja meg a hennát a kezemen.

-       De szép a kezeden az a tetoválás! Igazi?

-       Köszönöm szépen és nem igazi, ez csak henna, én csináltam.

-       Tényleg? Nagyon ügyes vagy.

-       Köszönöm – mondtam és összességében ennyi is lett volna a beszélgetés, ha nem a Kosztánéval szállok be a liftbe, vagy ha esetleg gyorsabb a lift.

-       Nem tudnál nekem is csinálni? – kérdezte.

-       De persze. Mikor?

-       Ráérsz ma délután? – kérdezte, közben megérkezett a lift az ötödikre.

-       Rá – feleltem. Már kiszálltam a liftből és tartottam az ajtót úgy beszélgettünk.

-       Fent vagy a Facebookon? Mert akkor a Gyuszika megkeres és ír neked, hogy hányra gyere fel hozzánk.

-       Igen, fent – mondtam és közben valaki felettünk elkezdett dörömbölni a liftajtón, mert gondolom sietős dolga volt.

Délután, amikor felmentem hozzájuk, az egyik unoka nyitott ajtót. A házban mindenki tudja, hogy a Koszta házaspár túl fiatal nagyszülőknek, hiszen mindketten csak 50 körül vannak. Azt is mindenki tudja, hogy a lányuk ahányszor eltűnik hónapokra, esetleg több mint egy évre, akkor valahogy mindig terhesen kerül elő. A kisebb gyereküket, Gyuszikát, pedig el kellett vinni egy másik általánosba, mert az előzőben a tesitanár miatt eltört a keze. Ezeket a tényeket Kosztáné szíves örömest megosztja boldog-boldogtalannal. Nekik is nagy lakásuk van, mint nekünk, azzal a különbséggel, hogy minden bútor és elektronikai berendezés a legújabb vagy a legdrágább.  Miután kész voltam a hennával megbeszéltük, hogy megyek másnap is, és akkor csinálok hennát a két kicsinek és nagypapinak is. Elkezdtem összeszedni a cuccaimat.

-       Zsuzsikám, mennyivel tartozom? 2000-3000 Forint? – kérdezte a nő.

-       Semennyivel – feleltem.  

-       Na, hát ne csináld már, hisz olyan szép lett, ebből meg lehetne élni. Akkor azt mondd meg mennyibe került a festék.

-       600 Forint, de tényleg nem kell örömmel csináltam és nem fáradtság – mondtam.

-       Dehogynem, ha valaki dolgozik azt meg kell fizetni. Itt egy ezres, addig nem mész ki, amíg nem fogadod el. Majd szólunk a barátainknak is, tudod, akikkel szoktunk menni ezekre az amerikai autós találkozókra és akkor majd lesz egy csomó megbízásod.

-       Rendben köszönöm, viszlát – és ezzel ki is slisszoltam onnan, Kosztáné meg már Gyuszika barátnőjével kiabált, hogy miért nem kért hennát.  

Igen, ők egy igazi újpalotai cigány család, de a jobbik fajtából, ha lehet ilyen bántón fogalmazni. Hiszen a nagypapinak van munkája és a saját kis okosságaikból élnek úgy ahogy, de ezzel nem ártanak senkinek.

***

Újpalota közösségi központja a felső tagozatosoknak a Fő tér. Itt szokott inni a sok szeretethiányos gyerek, akikre a szüleik egyáltalán nem figyelnek. Igen, 12-14 évesekről beszélgetünk.  Az ebbe a társaságba tartozó fiataloknak többnyire rosszak a szociális körülményei, nem tanulnak jól és a szüleik sem foglalkoznak velük. A kerületi iskolákban pedig vagy foglalkoznak velük, vagy nem. Egy ebbe a társaságba tartozó lánnyal volt nekem és édesanyámnak egy megdöbbentő beszélgetésünk. A családról beszélgettünk.

-       Hát, én nem szoktam anyuval beszélgetni. Az a közös programunk, hogy minden este leülünk csöndben egymás mellé, és megnézzük a Barátok közt-öt. Aztán én is megyek a saját szobámba és megy ő is az övébe – mesélte Beka. Anyuval csak csöndben pislogtunk egymásra, hirtelen egyikünk sem tudott erre mit reagálni. Erre folytatta:

-       Nem baj, ha valami bajom van, azt úgysem vele beszélem meg.

-       Akkor kivel? – kérdezte anyu. 

-       Van egy képzelt világom, amiben minden olyan, mint egy mesebeli erdőben. Van egy főboszorkány, aki nem gonosz. Ellinek hívják. Esküvői ruhában van mindig, hosszú uszállyal és fátyollal, az arca pedig gyönyörű. Vele szoktam megbeszélni vagy a barátommal. Mielőtt hülyének néztek tudom, hogy Elli nem valós, de jobb mint a semmi, ha esetleg Benji nem ér rá vagy nem engedi el a bolond mostohaapja.

Ezek után csak annyit érdemes még tudni Bekáról, hogy ki akart menni külföldre tanulni, és ki is ment. Szinte önerőből, de mindenféleképpen szülői támogatás nélkül. A főtéri társaságból ő pont a szerencsések közé tartozik. A többiek abban az egy évben, amíg ő kint volt, ugyanúgy ültek kint a padokon és ittak leckeírás helyett.

***

A mi házunk mindig is vízválasztó volt. A ház elülső oldala a többi panelre nézett, míg a másik oldala a kertes házakra és egészen Budáig el lehet látni. A hátsó részen a kertes házak mellett ott az ovi és a bölcsi. Az épület előtt egy csomó pad, ahova le lehet ülni a szülőknek, amíg várnak a gyerekekre. Volt két-három év, amikor nyáron éjszakánként a csövesek buliztak azokon a padokon. A csöndes lakótelepen éjszaka a házak között nagyon jól visszahangzik minden. A nagypapámmal egyik este megelégeltük, hogy egyikünk sem tud aludni. Fogtunk pár vízibombát, és kidobtuk az erkélyről a csövesek mellé. A tivornyázókat annyira nem hatotta meg a dolog, mi ketten ellenben nagyon jól szórakoztunk. A következő estéken már versenyt tartottunk, hogy melyikünk tudja hozzájuk a legközelebb dobni. Természetesen arra nem volt esély, hogy eltaláljuk őket, de azért jó buli volt. A hajléktalanokat nem hatották meg a mi vízibombáink, de a máshonnan érkező „kussoljatok” és egyéb trágár kiáltások sem. A harmadik nyár után leszedték az ovi elől a padokat.

***

Ezekben a történetekben az az érdekes számomra, hogy a teljesen eltérő életutak egymás mellett játszódnak. Akikről most szó volt, ugyanabban a 200 méteres körzetben laknak és valószínűleg minden héten elsétálnak egymás mellett legalább egyszer, talán valami miatt még szóba is elegyednek. Szerintem ez a kontraszt nincs meg a város más területein. Ott sokkal jobban elkülönülnek, de itt nem. Ez az érzés nincs meg sehol máshol.

The following text was written by one of the participating children, Lola:

1665, London

Csend van, az éj nyugodt

Egy tücsök sem ciripel

Kong az üres templom harangja,

Holtakat kísér el..

Szüntelenül hányják a földet,

Halomba a holtakat,

Egy szál virág sem kerül,

Egy sírkövet sem hordanak

Az úton egy asszony fekszik

Rettentő a fájdalma

Élet halál között játszik,

A háza már rég le lett zárva

Sokan várják mikor jön,

Mikor jön ismét a Halál

Mikor kopogtat az ablakon,

Mikor sikít valaki már..

Az utolsó hangok is elhalnak,

Állnak a lezárt házak,

Kihalt és halotti csend honol,

Vörös keresztek és mázak.

Valakit már elrabolt,

Elvitt magával a Halál,

Soha többé nem zeng hang

A sírhalom alján..

Amikor vége van,vége,

Kialszik minden fény

Ott áll maga a Kaszás,

Az faajtó küszöbén.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

The following text was written by one of the participating children, Robin:

Sötétség

Ha lekapcsolod a villanyt sötét lesz, kivéve, ha nappal van. Viszont ha a nap is kikapcsol, nem látsz sokat, csak a nap tükrét a holdban. A hold, ami egy arcot tükröz felénk, ami egy végtelen tükör, mindig világít, kivéve, ha nappal van. Este a csillagok fénye olyan, mint pár tündér szeme, ami lát és figyel éjjel nappal, és te is látod őket, és érzed, hogy élik az életüket. Amikor belegondolsz, milyen jó lehet nekik az, hogy állnak egy helyben a kerek vagy nem kerek alsó vagy felső vagy oldalsó részeiken. Érzed, hogy vágysz arra, hogy végig ott álljál. Habár ha belegondolunk, rossz lehet nekik, mert már elég sok ideje vannak a Tejútrendszerünkben.

A Tejútrendszer, amit nem látunk még éjjel sem. Mert benne vagyunk. De az a sötétség, ami szép és gyönyörű. Lehet tűzijátékozni, és minden király dolgot csinálni. Persze akkor nem szép, ha megnézel pár olyan filmet, amitől megijedsz a sötétségtől. De az a lélekállapot, ami ilyenkor átjár, az a leggyönyörűbb dolog, ami van. Kivéve, ha nappal van.

The following text was written by one of the participating adults, Flóra:

Szerelmes vers a tudatalattihoz

üveggel és hamuval borítva megbotlottam az időben

mert az idő a legkegyetlenebb

egy bakelitízű tökéletlenségen rágódva bekúszom az irodai post-itek alá

és figyelem az elsuhanó lépteket,

ahogy egy cápa árnyéka vetül az aqvuáriumra

műanyag delfin zselégyertyában; az ilyeneket eleve földönkívüli szuvenírnek gyártják

mert nem akarok egyedül maradni a Merkúron

és a tekinteted egy üres hotel hajnali háromkor,a sivatag közepén;

minden lámpa ég

üres, funkció nélküli. mint a reinkarnáció nélküli halál

nézz fel. már halott csillagok fényét látod

a lovasok újra úton vannak, hogy jöjj és láss

én az államközi autópályán száguldok; félúton a semmi felé

hajnali háromkor

és keresek valakit, akire illik a leírásod

de nem hiszem, hogy léteznek,

de nem hiszem, hogy létezel

nem hiszem, hogy létezek

On 12 October we experimented with the "3 given words and a postcard"-technique to write a meaningful poem.

The results of the 'Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom' workshop. Photo and text by Eddy Exelmans.

We celebrated the first�grand edition�of the SILO Literature and Poetry day for future teachers. Here is an impression if what you can do with books!

A feeling of joy welled up inside me. Actually it was a bit weird, given that I was going to have yet another bag of poison running into my body. But this time was the last time. After today, it couldn’t get any worse. Once this poison had killed what it should, I could start rebuilding myself and my body. OK, I still had radiation ahead, but today was a day to celebrate.

Spirits were high, and we teased each other and laughed while the nurse set up the chemo and started my treatment. A young woman came into the room and seemed relieved that the bed next to me was free. The first patient can choose between the chair and the bed, and previously I’ve usually chosen the bed so that I could have a nap while the chemo dripped in; a very necessary nap if I was to have the energy to drive all the way back home again. But today I had chosen the chair, because today I didn’t want to sleep. Today I wanted the full experience. Today was the last time.

I apologised for the rather excited atmosphere and explained why. The young woman fell quiet and looked at me with tears in her eyes. “Congratulations,” she said. We talked a bit, and slowly it dawned on me that her situation was completely different from mine. She would never finish her chemo. My joy turned into a deep sense of gratitude. We continued talking until my treatment was over. We talked about her son, about hair and nails, about my IV cannula, about family reactions and feelings, about life and what it’s like when the end suddenly feels so close.

Because our immune systems were so weak, I couldn't hug her when I left, but I’ll never forget her. That meeting with her didn’t mar my joy that this phase was over, but my joy had become more heartfelt and subtle. During that hour we spent together, it felt as if we knew each other; that even though we were at completely different stages, at that moment we were nevertheless a reflection of each other: the same.

The following text was written by one of the participating children, Frida:

Vándor

Hajnali csönd. Minden fűszálon egy-egy csepp harmat hintázik, az egész erdő párában és vízben úszik. Egy ház áll a rét közepén. Mintha egy meséből lépett volna elő, piros tetején madarak tanyáznak. Ablaka előtt a függönyök elhúzva. Ebben a kunyhóban él a vándor. Bár Életében nem járt soha sehol, ide született, itt élt és él. Küszöbét sem lépte át még egyszer sem. Távol áll tőle minden kalandozás, vidámság, szomorúság, ismerős vendég, és ismeretlen ember. Napjait egy dolog tölti ki, az unalom. Hiába lakik egy erdő mélyén, elrejtett zugban, hiába dalolnak fölötte a madarak, hiába süt be a napfény reggelente az ablakán, és hiába szökik át a függönyökön, hiába csúszik el ágyán, párnáján. Mert fél. Fél az idegentől, mert gyávának tartja magát. Így inkább elzárkózott, retteg tőle, hogy ha valakivel találkozna, megijedne. Fél a félelemtől. Álmában pedig sokszor jár messzi tájakon, kergetőzik a szél szállította pitypang-szirmocskákkal, sétál képzelt városokban, van Élete, szerelme, vannak barátai, ellenségei. Egy látomás mindig visszatér hozzá. Mikor elalszik álom formájában sokszor kísérti. Ilyenkor szegényen barangol, erdőkön, mezőkön, de tudja, hogy fontos. Azután királlyá változik, gazdag, fürdik az aranyban, de úgy érezi, jelentéktelen. És hiába lakik valós, erdei házában, vagy álombeli királyi palotában, mindig csak vándorol.

The following text was written by one of the participating children, Lulu:

Szakadék

Tombol a szél. Belekap a hajamba és repíti, akár a sellőkét, mikor kiülnek egy szirtre az óceán közepén és csábosan kémlelik a hullámokat, mikor felkavarja és megtáncoltatja őket az erős szellő. Érzem, most, ahogyan átjárja és lenyugtatja az egész testemet. Jól esik. Mintha egy tenger vagy óceán partján sétálgatnék éjszaka, vagy mintha egy hegy tetején állnék, büszkén és elégedetten, miután megmásztam. Mintha szabad lennék, gond és súlytalan. Talán repülni is tudnék, ha kedvem támadna hozzá, vagy a vízen járni. Bármit megtennék, amiről eddig azt gondoltam, lehetetlen. Ezzel az érzéssel, nincs olyan, ami lehetetlen.

De így, csak addig érzek, míg behunyva tartom a szememet. Mert aztán előbb-utóbb ki kell, hogy nyissam… és meglássam… hol is állok valójában.

Semmi szilárd biztonság nincsen körülöttem. Mindössze a talpan alatt van két négyzetméternyi talajon. Olyan szűk, magas és vékony ez, hogy bármikor összeomolhatna. A szakadék közepéből emelkedik ki, mint ahogyan a szirt, a tengerből. Nem látom az alját. Talán nincs is neki, a következő szilárd állapot a Föld magja lehet, vagy az előtte lévő réteg. A szárazföld, az igazi, mely a felszínen terpeszkedik, messze van tőlem. Szinte alig látom. Egybe folyik a semmivel. A köd elhomályosítja, egybeolvad a kopár, kiszáradt vidéknek a szürkeségével. Alattam nincsen köd. A szakadék szélének barnasága látszik, majd egyre jobban elsötétedik és marad a korom fekete sötétség.

Nem félek. Nem estem kétségbe. Nyugodt vagyok. Még mindig érzem a testem körül a szelet, amely egyre jobban erősödik. Tovább tombol. Lenyugtatja a testemet.

Elnézek a talaj irányába, mely a felszínen van. Életem színhelye a talaj. Itt éltem. Most visszaemlékezem rá, aztán lefelé nézek a sötétségbe, majd megint a talaj felé. Egy dolog van, amiben ezek után biztos vagyok. Oda, nem akarok visszamenni.

A sötétséget nézem. Talán a mögött egy új élet rejtőzik, Vagy egymagában csak a sötétség. Behunyom a szemem. Csak a szélre figyelek, amely még mindig tombol. Még mindig repíti a hajamat, akárcsak a sellőkét, mikor egy szirten ülnek. Mint most én is. Átjárja a hűvös az egész testemet, majd hátulról meglökve felemel, és visz magával lefele. Lejjebb és lejjebb, a mélybe, a sötétségbe, az édes, nyugodt tudatlanság felé.

At the closing event of the Budapest Fragments project the second prize was awarded to Tünde Virág Katona. Her slam poem, called Monoluge to the City, is a paraphrase of a Hungarian classic, and it tells about a night in which the protagonist wanders along the derelict streets of Budapest.

Monológ a városhoz

Szombat este.

Tántorgok haza kocsmai árkokból,

Szombat hajnali háromkor.

Hajnali három óra…

Nincs semmi félelem bennem,

Hisz’ nincs rám a bölcsőmben…

Tudod nekem ez az egész olyan otthonos..

Békés a húgyszag,

A teletaggelt falak,

Az élénkség mögötti élettelenség,

Amikor beüt a buszon a hajnali három óra.

Az utcán Jehova tanúi tanítanak a jóra.

A vegánok épp gyilkosnak neveznek..

Van-e olyan a városban, aki még szerethet?

Mert mindezekkel együtt én szeretlek,

Te néha gázos, de amúgy bájos félkarátos

sáros város,

Nekem olyan biztonságos

Itt Budapesten.

Nem úgy, mint most a saját testem…

Próbálom magam nem hanyatt vágni,

Ha ilyen vagyok, Szerethet-e még Bárki?

Így, ahogy most vagyok ÉN.

Hisz’ Városom, szívedben lakom,

A belváros közepén.

Nekem nincs más béke,

Csak a nyócker népe,

Velem csak a belváros van, hiába nézek az

égre…

Még egy imába is csak ezt tudnám szedni;

Túl sok minden van darabokra tépve…

Úgyhogy tépek én is, ha velem is ezt

csináljátok,

Jehova tanúi, vegánok, lányok…

Szeret-e még Bárki, úgy,

Ha mindjárt hányok?

Mindig úgy hajtottam, de most

Szét vagyok esve…

Érek-e annyit hogy segítsenek?

Ha nekem már nincsen városom, éjjelem, se

nappalom,

csak a kéken izzó hajnalon

A séta haza,

Ha már lehúztak a bús napok,

Érek-e annyit, hogy belém rúgjatok?

Valaki rúgjon belém!

Hívom a várost,

De csak az éjszakai lámpa ég,

Hiába hívom persze,

Ha bárkinek lenne mersze,

Városom, megversz-e még?

De nem felel senki.

Az utcai biztos álmomból,

Szombat hajnali háromkor.

The results of the 'Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom' workshop. Photo and text by Anke Leenders.

Thursday, April 25, 2019 from 10:00 am till 1:00 pm

literary workshop and round-table discussion in Három Holló / Drei Raben (Budapest, Piarista köz 1.)

EUROPEAN WRITERS’ WORKSHOP

with the European Literary Award winning Ina Vultchanova (Bulgaria) and Osvalds Zebris (Latvia)

with European First Novelists from Austria, Belgium, Bulgaria, Cyprus, Croatia, Czech Republic, Denmark, Finland, France, Germany, Hungary, Ireland, Italy, the Netherlands, Norway, Poland, Portugal, Romania, Slovakia, Slovenia, Switzerland, Turkey

and presentations by Helena Bijnens (Belgium) and Benedek Totth (Hungary)

additional workshop for secondary school students

organized by Szépírók Társasága in cooperation with EUNIC Hungary and the International Book Festival Budapest in the framework of the Creative Europe project SILO.

Photo by Gabriella Csoszó.

the following text was written by one of the participating children, Dorka:

Dorka: A térkép

Nyugtalanul nézek az elhagyatott város romjaira. Hideget, sötétséget áraszt a sok leégett ház. Amint a macskaköves útra lépek szakadt újságpapírokat fúj felém a szél. Előveszem a hátizsákomból a térképet. A közepén egy nagy piros X virít. Elvileg itt vagyok én.

Még otthon rákerestem erre helyre: szép, piros tetős házak, sok falusi ember. De akkor mi történt?

Valószínűleg én bénáztam el ezt a térképesdit…, sosem értettem az olyan dolgokhoz, mint például a térkép vagy a konzervnyitó. A barátnőm egyszer egy énekórán észrevette, hogy fordítva tartom a kottát… Aha, szóval azért volt ilyen kiénekelhetetlenül magasan. De olyan is volt, hogy paradicsomlé helyett eperlekvárból akartam paradicsomlevest csinálni.

Hát igen, biztos nem ez az a hely. Leültem egy épen maradt padra és nekiálltam kibogarászni miért nem jó helyen vagyok. De a betűk összefolytak a szemem előtt...

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Kathleen Vanderstraeten.

Story 1

Every morning I wake up feeling like someone has punched me in my side. The first step out of bed is always the most difficult because it means a new day of worrying and having to face people around me who don’t look at me like they used to do. It feels like someone has written CANCER in capital letters on my forehead. I don't look at other people in the same way as before, and they don't look at me in the same way. To them, I’m fragile, as if I could break at any moment. To me, I’m like a bomb ready to explode and destroy everything around me. I want to escape my thoughts, I want to dream, fall into a deep sleep. But every morning I wake up again, trying to hold on to my dreams as they are ripped away from me by the fear and all my thoughts.

Story 2

My cheek lies flat against the ice, it feels hard, cold and tingly. The rough, icy surface scratches my cheek. I haven't been on the ice for two months and my skates feel too tight around my ankles. I knew it would end this way: me lying here on the ice after falling. I lie completely still with my cheek against the ice; it feels almost as if it has become stuck to the ice and if I were to lift my head now, my cheek would stay put and there would be a gaping and bleeding red hole in my face. Slowly I manage to get up on my knees: It’s still there, my cheek, that is. It’s cold and pink but it’s not stuck on the ice. My clothes are damp now and my head is cold. I forgot my cap, I used to have my long blond hair to keep me warm. I still haven’t grown used to having no hair, so I always end up freezing. Damn it. I should just give up skating, but I can’t do that either because that would mean that disgusting, annoying, foul-smelling disease would win. Damn it. I wish it would just disappear from my body. Damn it.

Story 3

05.15 breakfast. The oatmeal tastes of nothing - just like everything else. The chemo has killed off my taste buds. At 05.50 I go to the fitness centre. Even though I am physically and mentally exhausted, I go to the fitness centre. This is my free space. The cancer will always be there. It’s in my bones. With this at the back of my mind I enter the fitness room. I smile even though I'm not at all happy. This is something I've taught myself. Even though I’ve talked with the doctor, psychologists, friends and family, I can't let go of the thought. After training, I’m off to hospital for a check-up. I get blood tests and other treatments. Going through the check-ups aren’t the worst thing. It’s the week that comes after. The answers. What do the results say? Is the treatment working? Progress or setback?. PSA or piss off? 

This is a fun group activity, leading to surprising results.

Slideshow with pictures of all the texts and poems created during this unconventional and inspiring day. The day was filled with creative writing workshops that went beyond normality: we painted with words, played wordgames, created poems thanks to our smartphone and read stories next to a virtual bonfire!

A visit at SILO partner's Krokodil Festival. Szépírók Társasága vice-chairman Ferenc Czinki, member Gábor Schein and László Krasznahorkai represented Hungary at the events.

"IV Festival dos Eidos" is the festival of scenic poetry and musics, that will celebrate on August 22th-26th on Parada village of Courel chain of hills (Galicia).

Festival dos Eidos is celebrated each August on Courel Hills since 2015. 3 days of cultural programation of different artistic happenings linked to Literature: Poetry readings, music lives, theatre plays, art exhibitions, guided routes over different spaces of a @Novoneyra house and open museum: Living museum and outdoors.

Member of @EULitfest, the European network of literary festivals to isolated communities litfest.eu and Creative Europe SILO project

Szépírók Társasága has launched their project, Budapest-fragments, which is also part of SILO. Cofinanced by the Open Society Institute, this programme connects the variuos literary representations of Budapest with contemporary writers and secondary school students. Students learn about how a metropolis like Budapest has been represented in Hungarian literary tradition through short literary texts and contemporary writers' video commentaries. Students are also encouraged to write about their own Budapest experience. Check out the project's website at https://budapesttoredekek.wordpress.com/

My mother died on 6 October 1997 on a sunny autumn day when the leaves were golden and the berries red. When you’re small, you fear and you worry that your mother’s going to die. And then she actually dies. It’s a great sorrow, a loss. You learn that the person who has died isn’t gone, but that you have to learn to live with her as being dead. In Sweden they talk of the dead as ‘people who have left time’. She’ll never age beyond her 80, almost 81, years. 

If this workshop had happened close to her death, I would have written about the process at the hospital and the last breath she took. I’ve done that already. And I’ve been writing diaries about her or to her for many years. It’s like having a conversation with her. As Jon Kalman writes in "The Heart of Man": Where there are words, there’s life. By writing you give expression to your grief and tears and thereby ease your heart. Over the years, the need to write / talk to her diminishes. It was a help describing to my doctor my mother’s story before, up to and including her death. That story includes my grandmother's story, who died in 1936 when my mother was just 19 years old. The story of her death and the visits to the cemetery have been with me my entire life. My mother's grandmother also died in 1936. Her name was Anna, the same as my mother, and my name is Kirsten, the same as my grandmother, who died five years before I was born. And I shared in my mother's grief from the beginning.

When a human dies, ‘a world dies’ and cries for ‘resurrection’. A family's history used to be passed down orally from generation to generation. Today, ‘the present’ takes up all the space with no historical perspective. History can also help create the space that you need in order to distance yourself enough to be able to give shape to your experience and reflect on it without ‘drowning’ in it. The words transfer the situation from the physical and material world into the collective meta-physical world of language, and this is a first step to relief. I read today that the Danish journalist Tommy Hansen has died in Berlin. In his last article, he wrote that every end holds a new beginning. As a daughter and therefore a relative, I was supposed to write from the perspective of my mother at this workshop. I don’t believe I can actually do that. If I were to do that, I would have to tell her story from before she fell ill, because what manifested itself was the person she had become during the course of her 80-year-long life What was her life like? In the family and in ‘the grand narrative of history? Born during WW1, lived through WW2 with two small children in a small town in southern Jutland near the border to Germany. I have her voice when she said: Now girl, time for you to go home and be bored. But I can’t know what she felt and what she thought. If I were a writer, I would try to identify with her situation and conjure up through writing what I imagine she must have thought. But I can’t cross that border. The umbilical cord has been cut from both sides. A third person could have talked about the mother-daughter relationship, like a social worker would register and experience it. If you want to understand my perspective on it, you cannot disregard my life-long work with life-story narratives, workers’ narratives, in both written and oral form. The guiding principle has been equality in diversity and therefore a limit has been set for what you say anything about. You know there’s something you don’t know and shouldn’t pretend to know anything about. You can change perspective to that of the person you’re listening to and asking questions, but you cannot

Bori Takács got a special prize for her authentic rendering of a child's perspective in a short story about the death of a grandmother.

A nagyi háza

Szeretek zsírkrétával rajzolni. Tetszik, ahogy nyomot hagynak a papíron és az asztalon. Anyának annyira nem tetszik a hatalmas piros folt a nagyi ebédlőasztalán, pedig szerintem szép. Anya elveszi a dobozt, amiben a zsírkréták vannak, és helyette egy bögrét ad, amiben régi, kicsit koszos színesceruzák vannak. Azt hiszi, ezzel nem tudom összekenni az asztalt. De most komolyan, már így is tiszta piszok. Kit zavarna, ha rajzolnék rá egy-két szívecskét vagy egy felhőt?

Megunom a rajzolást, fogócskázni szeretnék. Lecsúszok a székről, és szaladni kezdek a folyosón. Néha hátranézek, hogy lássam, a hajam ugyanúgy száll-e mögöttem, mint legutóbb. Miután elérem az ajtót, nevetve indulok vissza. De alig érem el a konyát, egy szorítást érzek a karomon. A kéz maga felé fordít, én pedig még jobban megijedek, mint az előbb. A ráncos, eres kéz egy görnyedt hátú, vastag szemöldökű, morcos bácsihoz tartozik. Közel hajol, öreg szaga van. A nagyinak nincs ilyen szaga. Neki kimosott ruha és parfüm illata van. A bácsi halkan beszél, de ettől csak még ijesztőbb lesz. Leszid, amiért ezekben az időkben ilyen boldogan futkározom. Mi az, hogy ezekben az időkben? Talán az ebédidőre gondol. Éhes vagyok. De a bácsi nem enged el, még beszél. Nem figyelek rá, inkább a bácsi mögött lévő szobát nézem. A szobát. Apa mindig így hívja. Azt mondja mindig: „Ne menj be A szobába!” És jó erősen megnyomja az a betűt. Annyira elgondolkodom, hogy a bácsi hirtelen eltűnik. Lehet olyan erősen gondoltam arra, hogy elmenjen, hogy tényleg eltűnt. Majd bocsánatot kérek tőle később. Kikerülöm a fekete ruhás embereket, és lassan elindulok a szoba felé. Sötét van, a lámpa meg magasan. A kintről bejövő fénynél látom a nagy szekrényeket, amik egészen a szoba tetejéig érnek. Nem érzem jól magam itt, anyát szeretném. Kiszaladok a szobából, aztán végig a folyosón, végül be a nagy szobába. Anya a nagy asztal mellett áll, és a tányérokat pakolja. Odafutok hozzá, és átölelem a derekát. Érzem az ujjait a hajamban. Megnyugszom. Felemelem a fejem, és rámosolygok. Anya szomorú. Tudom, mert nem olyan nagy a mosolya. Anya fáradt. A szeme alatt sötét foltok vannak. Amikor rákérdezek miért, azt mondja, nem aludt jól, aztán elküld a gyerekszobába játszani.

A gyerekszobában van egy maci. Nem igazi, de nem is plüss. Zöld színű és kerekei vannak. A nagyi kötött rá egy madzagot, és azzal húz minket, körben az egész szobában. Aztán ha elfárad, akkor a tesómmal váltogatjuk, hogy ki ül a macin, és hogy ki húzza a másikat. Ráülök a macira, és a lábammal tolom magam előre. Nem olyan izgalmas, mintha a nagyi húzna, de megteszi. Megint kint vagyok a nagyszobában, nézelődök. A sarokban ott van a nagyi ágya. Szépen le van terítve, nem látszik a kockás takaró, amivel szoktunk takarózni. Pedig a nagyival ebéd után mindig lefekszünk oda, és a nagyi rám teríti a takarót, hogy meg ne fázzak. De ilyenkor én mindig odaadom neki a felét, hogy ő se fázzon meg. Aztán meghallgatjuk az órát, ami a nagyi ágya felett van. Van benne egy kis madár, és kijön, és kiabál. Sokszor és hangosan. De attól még szeretem azt a madarat, mert a nagyi madara. És a nagyit szeretem, a nagyi meg szereti a madarát.

A másik szobában két nagyon nagy ágy van. Szuper jól lehet rajtuk ugrálni, ha anya nem figyel. Amikor sokan alszunk a nagyinál, a tesóim alszanak az ágyon. Az ágy alatt van egy nagy dobozszerű valami, amiben a nagyi a párnákat és a takarókat tartja. Én ott szoktam aludni. Rakunk bele sok takarót, hogy kényelmes legyen. Könnyebb kimenni pisilni este. Csak az a baj, hogy recseg a parketta. Ezt azért tudom, mert a nagyi sokszor elmondja, hogy recseg a parketta. Ezért most már én is tudom: a parketta recseg.

A macin ülve pihenek, amikor egy néni jön oda hozzám. Szürke haja van és szép, kedves arca. A néni szeme könnyes. Lehajol hozzám, azt mondja:

- A nagymamád nagyon szeret téged!

Ezt tudom. Ez olyan, mint a recsegő parketta. Ezt mindenki tudja. A nagyi csinál nekem pogácsát, a nagyi velem énekel, a nagyi játszik velem, a nagyi vesz nekem fagyit a téren, ahol van az a nagy óra. A nagyi vigyáz a házra, ahol majd vele fogok lakni. Mert a nagyi és a ház összetartozik. A ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami nem jó. A ház itt van a Bécsi kapu téren a ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami hiányzik. Hol van a nagyi?

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Noah Struys.

SILO workshop at the congres "from global teacher to global citizen" on 12/10.

If you opened the enveloppe and were to find a mix of poetry fragments and a hip hop texts, would you be able to see the difference?

In this workshop for poetry-haters, the haters realised they do not hate it as much as they thought... When Rihanna becomes Shakespeare and Shakespeare EMINEM!

From the 60+ applications from 17 secondary schools, the jury picked the winners. At the closing event award winning students read their texts together with writers who have participated in the project.

 still remember her – the young woman, the girl. She was 20 years old – or thereabouts. She made an impression on me – and I on her. I was her contact nurse during her radiation therapy. But sometimes I was also her friend and her mother. I still remember the day she took me aside in the dressing room to ask for advice about her future life. She confided her anxieties, hopes and dreams. I also remember that she was absolutely crazy about Thomas Helmig. He had just released a new CD and she played it on repeat every day. It became a habit for us to remember the exact place we had come to in a song and then find it again the next day. She was neither the first nor the last young person I have been in contact with. But the only other young girl who made just as big an impression on me, I only met once. She’d been sent over to us for a single treatment – a fraction. She sat there in the room with her parents in the new clothes that they’d just been out to buy. And that she was going to go and return afterwards . She didn’t want them anyway. She sat there shuddering slightly in the chair – huddled together and with her head bent low. She clearly didn’t want to be there. I told her, as I’m supposed to, about what was going to happen – but it was only her parents who spoke to me. And then it happened – I asked the completely wrong question. I said "How are you?" – the answer fell promptly and with all the disdain of youth: “How do you think I feel?" It was my worst moment – but also my best – one of those moments when the answer, the continuation of the conversation, came promptly and without thinking. "I don't think that you're feeling very well – I don't think you want to be here," I said, and continued: "But I’m asking you because I need to find out how I can help you with what you have to go through here with me." Somehow what I said – the fact that I was able to react to her dissatisfaction with the whole situation – say the right thing – without having to think about it first - made her open up to me. I don’t think that she remembers me for anything in particular - in this regard, the two girls I remember are very different. For one of them I was something special – for the other I was just one of those irritating nurses. But with regard to the girl who was annoyed with me, I still got something positive out of it. Something that has affected how I approach other young people.

Perhaps this is more important than all the other things we learn during our training and other courses. Not courses and everything else aren’t important. But what we learn from our patients – from meeting them and listening to them. That we listen and don’t forget to pay attention to them, perhaps that’s the most important tool for developing our nursing and care – our way of being with and helping them.

As I write this, I also think about all of my mistakes – all the times (granted, one single episode in particular) where I’ve said or done something that was just totally wrong or silly in that specific situation. But you learn from these situations, too.

The following text was written by one of the participating children, Brúnó:

Hideg

A hópelyhek lassan szállingózva érnek földet, majd szinte azonnal a kígyózó sártengerbe vesznek. A macskakő között kacskaringós patakok csordogálnak. Van, amely hópehely az útszéli szerencsétlent áztatja, és van, amely a háztetők cserepei között szlalomozva keres magának egy repedést, hol becsuroghat a lakásba. De amolyan is van, mely el sem éri a földet, mert a hózápor az előtt eláll, hogy az óriási mélységbe vetné magát. Viszont az összesnek egyazon a célja. Eljutni a békés tengerhez, amely végre megnyugvást rejt. De kit érdekel ez? Csak a bolondot meg a gyereket. A hópehely, az csak egy hópehely, se több, se kevesebb. Egy élettelen fagyott csepp, amely nem akarhat sehova jutni, semmit se tenni.

De. Akarhat.

Staren naar de toekomst. Bang, spannend, toch nieuwsgierig. Onschuld.

Scrapping words, creating new meangful texts.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

The following text was written by one of the participating children, Ádám:

Bál

Belépek a terembe. A hideg levegő torkomba markol, ahogy letüdőzöm. Arcok. Mindenütt merre szem ellát. Villanások színes kavalkádja. Konfetti tekereg fölöttünk, mint egy kígyó, aki várja, hogy lecsapjon. Itt-ott megcsillan a por levegőben. A fény pattog az álarcos, táncot járó emberek között. Hamisan pislákol. Aztán egy erős csóvával megvakít. Megvakít, de csak annyira, hogy a törött tükörben ne lássam, hogy rajtam is álarc van. Szilánkos képpé áll össze az alkoholtó boldogult emberek nevetése. Maszkra festett vigyor...

Egy életet táncolni át. Eddig nem értettem, hogyan lehetséges. Táncolni... táncolni… úgy, hogy nem tudod, mi rejlik a maszk mögött... Ez a leghazugabb bál a világon...

Tarka szoknyák fel-fellibbennek, de az alattuk lévő szürke harisnyát, csak pillanatokig lehet látni. Tiltott terület a szemnek. Tiltott minden, amit a ruha elfed. Gazdag s szegény mind itt mulat. A kihívó hölgy a lépcsőnél azt vizsgálja, hogy ki, melyik. Pénz sóvár szeme kapzsin tekint körbe. Méricskél, vizsgál mindenkit. Fölöttem sem siklik át a szeme. Rám néz... de egy vagyok a sok közül.

Az ajtón bezáródik mögöttem. Az utánam következők csalódott fejjel ballagnak. Ők sosem juthatnak be ide. A tiszteletes az ablaknál a tűzijátékot. Közben gyengén forgatja az aranykeresztet a kezében. Nem érti az égi csodát, csak bámulja... de hiába ő az egyetlen, aki észrevette, az maszktól ő sem látja rendesen. Még csak most léptem be, de már mennék, menekülnék innen! De az ajtó már zárva van... Tovább pásztázom a termet keresve a kiutat. Talán valahol ott van... ott... a terem túlvégében... csak az álarctól senki sem látja…